Tűzről pattant - Seat Ibiza 1.4

Szabad-e kisautónak nevezni egy modellt, amely öt centivel túlnyúlik a négy méteren? Lehet-e azt mondani az új Seat Ibizára, hogy jó autó? Minden csak viszonyítás kérdése.

A radikálisan megújult külsőhöz vadonatúj beltér is dukál az Ibizában, az utastér viszont már nem olyan vonzó, mint a külső csomagolás. A legszembetűnőbb és legfájdalmasabb dolog, hogy majdnem minden egyes négyzetcentiméterről a spórolás köszön vissza, ami azért nagy kár, mert az első, pozitív benyomást fokozatosan elhalványítja.

Itt van mindjárt az új audiorendszer, melynek kijelzője zongoralakk-szerűen csillog. A központi egységet úgy sikerült megalkotni, hogy az állomások közötti váltáshoz nincsenek számozott gombok, ügyeskedni kell, ha ugrálni akarunk az előre tárolt csatornák között. Ennek módja is egészen rejtélyes: a jobb oldali hangerőszabályzó két oldalán van egy-egy gomb: ha a jobb oldalit nyomjuk, a "return" és a "manual" felirat váltakozik a kijelzőn, akármit is jelentsen ez. A bal oldalival viszont előkerül az állomáslista, melyből a hangerő tekerőjével választhatjuk ki azt, amelyik kell.

A másik lehetőség, ha a kormányoszlopon lévő, az indexkar alatti vezérlőegységet nyomkodjuk, de ezen sem esnek kézre ezek a gombok, legalul, illetve legfelül kaptak helyet. És hát, ugye, ezeket böködve csak sorban lépkedhetünk, nem juthatunk rögtön "egyről a hatra". Aztán ott van a kesztyűtartó is, mely annyira kicsi, hogy az egyébként nem nagy szervizkönyv elhelyezése rendszeresen hosszú perceket vett igénybe, de azért nyugalom, kis ügyeskedés után biztosan sikerül.

Ezeknél az apróságoknál is sokkal bántóbb azonban, hogy a műanyagokból a legolcsóbbakat választották a Seat beszerzői. A klímavezérlőt szegélyező darabok a legkeményebb, libabőrösen pöttyözött műanyagból készültek, de szót érdemelnek a légkondicionálót vezérlő tekerők is. Ránézésre húsz forintba kerülhet darabjuk, az egész egység bántóan idegen attól, mint amit az autó külsőre mond magáról. Jó pár évvel ezelőttről csöppentek ide, hasonlóan a fényszóró - tapintásilag szintén gyenge - kapcsolójához. A kézifékkar is nagyon rideg, nem kellemes hozzáérni.

Kellemes fogású a kormány, az utastér hangulata sem rossz
(Még töb fotó a galériában. Kattintson a képre!)

A klímaberendezés furcsasága még, hogy nem akar belső keringetéses üzemmódban maradni, minden egyes újraindítás után újra át kell kapcsolni. Kivétel ez alól, ha a hideget maximumra tekerjük, ilyen esetekben éppen a belső keringetés az alapbeállítás. Rejtélyes egy szerkezet. Igazságtalan lenne viszont túlzottan előtérbe helyezni a rossz pontokat, amikor vannak dicséretet érdemlők is: ilyen például a műszerfal, melynek lapján fiatalos betűkkel virítanak a számok, és ott van a kormány is, melynek fogása egyszerűen eszményi. Azért spórolás volt itt is: a rajta lévő fémhatású betét műanyagból készült, ki tudja, mennyi tapizás után kezd majd róla lekopni a festék.

A tesztautóban fedélzeti számítógép nem volt, ám a jobban felszerelt változatokból természetesen nem hiányzik. Ergonómiai érdekesség, hogy a vészvillogó, a központi zár és a hátsó ablakfűtés kapcsolói a váltókar mögött kaptak helyet, a hozzáférés kicsit kényelmetlen, megszokást igényel. A mi kultúránkban, ugye, a vészvillogót használjuk köszöngetésre és elnézéskérésre, nem a legkellemesebb, hogy ehhez folyamatosan a kar mögé kell nyúlkálni. Az is igaz viszont, hogy tőlünk nyugatabbra ezt a gombot csak akkor érintik, ha tényleg szükséges, voltaképpen tehát nagyon is jó helyen van ott, ahova végül került. A két első ülés között van kartámasz is, ennek használata azonban kerülendő, lehajtva nagyon kényelmetlen helyzetet biztosít.

A térkínálat is megfelelő, de a műanyagok nem mindenhol a legjobb minőségűek
(Még töb fotó a galériában. Kattintson a képre!)

Az ülések nagyok, és átlagos tartásúak és ugyanez a jelző használható a helykínálatra is, hátul csak ketten utazhatnak igazán kényelmesen. Átlagos méretű ember mögé átlagosat ültetve a hátsó lábtér kielégítő, még éppen el lehet férni. Kritika még, hogy az első ülésekre beszálláskor a magasak beverhetik a fejüket a túlságosan lankás A-oszlopba, amely szinte teljesen egybeolvad a tető kezdetével, és az ülés combtámasza is pont ott kemény, ahová első nekifutásra behuppanunk. Ugyan mindössze 102 kilométerrel hoztuk el az Ibizát, de valami rejtélyes zörej így is mindig megzavarta a belső békét. A hang valahonnan jobb elölről, mindig alacsony fordulatnál érkezett, valószínű azonban, hogy csupán egyedi hiba.