Nem tudok betelni a hangjával. Állunk a garázs előtt, és még mindig feláll a szőr a hátamon, pedig már vagy fél órája némaságba burkolózott a kis olasz kupé. Nem lesz könnyű elfelejteni azt a néhány percet, amennyit kaptam a Fulviából, legszívesebben órákon keresztül minden porcikámmal átélném ennek az ékszerdoboznak a rezdüléseit.
1972-ben valami hasonlót érezhetett Sandro Munari és navigátora, Mario Mannucci, amikor Fulvia 1.6 HF autójukkal befutottak a célba az első helyen az ideg- és gépőrlő Monte Carlo Rallye-n. Olyan izompacsirta vasakat és neves pilótákat utasítottak maguk mögé a dobogón, mint a Gérard Larrousse (Porsche 911 S) vagy Raulo Aaltonen (Datsun 240Z). A gyilkos versenyen összesen 24 páros látta meg a kockás zászlót, 240 egység idő előtt feladta a küzdelme.
Monte Carlo volt az első állomása a Gyártók Nemzetközi Bajnokságának (International Championship for Manufacturers, ICM), amit csak 1970 és 1972 között írtak ki, 1973-tól a ma is létező FIA World Rally Championship követte. Nemcsak egy egyszeri fellángolás volt a remek szereplés a Lancia részéről, Marokkóban és San Remóban is az alig egy tonnás gép végzett az élen, a kilencfutamos bajnokság végén az olasz gyártó emelhette magasba az összesített eredményért járó arany trófeát.
A Fulvia volt tehát az első komoly raliautó a Lancia történetében, s valószínűleg ennek a sikere is kellett ahhoz, hogy a cég továbbvigye a programot, és olyan csemegékkel ajándékozza meg a szurkolókat és persze a pilótákat, mint a Stratos, a 037, a Delta S4 vagy a Delta HF Integrale.
Bár annak idején Munarinak egy ízig-vérig gyári versenyautó jutott, annak is a legerősebb, több mint 130 lovas változata, én most tökéletesen elégedett vagyok Tomcsányi László, a MAVAMSZ rendezvény igazgatójának „egyhármasával”. Persze ezt sem kell félteni, hiszen egy olaszországi műhely tökéletes versenyautót faragott belőle a kétezres évek első felében, akkori gazdája az olasz historic bajnokságban hergelte vele a nézőket és az ellenfeleket.
Az eredetileg 2+2 üléses kétajtós 1971-ben gördült ki a gyárkapun, már a ráncfelvarrás utáni változat, orrában az 1,3 literes, kis hengerszögű V4-es sportosra hangolt, azaz S-változata dorombol. Hallottam én korábban testközelből széria Fulviát muzsikálni eredeti kipufogóval, bele is szerettem. Ha az volt Oláh Kálmán a Trio Midnightból, akkor a raliváltozat zenéjét Michel Petrucciani játssza; mindkettőért odavagyok, de a francia zseni játéka mindig könnyeket csal a szemembe. Ahogy hörög gázelvételkor, és visít, ha a pilóta tövig nyomja a gázt, az maga a mennyország egy ralista számára.
Az eredeti motor 92 lóereje sem volt kevés a 930 kilós össztömeghez, ám ezt még tuningolták egy kicsit, ráadásként pedig kapott két fekvő Weber porlasztót, így most 110 ló feszül neki, ha a pilóta előtt felrántják a rajtzászlót. Ez éppen elég ahhoz, hogy egy jót autózzon az ember, ami ennél az autónál nem a keresztbe csúszást, sokkal inkább az íven menést jelenti, hiszen a kerekek elöl hajtanak.
Rendkívül kezes jószág a Fulvia, kanyarban sem ideges, biztonsággal lehet vele erőből autózni annak ellenére, hogy futóműve nem különleges: elöl hasonló, mint a Trabanté, vagyis alsó lengőkar és keresztlaprugó dolgozik, hátul pedig hosszanti laprugókat és merev tengelyt kapott. Természetesen megfelelő keményítés és némi ültetés is része volt a ralis átalakításnak, a négytárcsás, rásegítős fék viszont már a szériakocsiban is ott volt.
Sisak és átbeszélő nélkül csak annak élmény vele menni, aki levegő helyett legszívesebben benzingőzt szívna, hiszen a kárpitozás teljes hiánya miatt nemcsak a motor ordítása, de a futómű minden mozdulatának zaja is a dobhártyánkat szaggatja. A Lancia amúgy mostanában keveset megy, pihen, s várja a jó alkalmat, hogy futhasson egy jót. Talán a Volán Rallye Historicon, vagy a Pécsi Historic EB-n újra láthatja a közönség.