1968-ban az Alfa - egy, a délolasz régiók fejlesztésére indított gazdasági program részeként - új üzemet épített Nápoly mellett, Pomigliano d’Arcóban, kifejezetten az új Alfasudnak. 1971-ben indult a gyártás, a kupé 1976-ban jelent meg. Ezt is Giugiaro rajzolta, mint az alapmodellt, de a Sprint kontúrjait valójában már 1974-től viselte a szintén Giugiaro-féle Alfetta GT és a VW Scirocco is. Ám az Alfasud ciklusa alatt több mint 700 sztrájk volt a nápolyi gyárban, csapnivaló munkamorál mellett.
A bokszerspecialista osztrák Rudolf Hruska eredetileg a Sudhoz tervezte a lapos négyhengereseket, a Sprint névre keresztelt kupék is ezekkel mentek, az új gépekkel a súlypont kellemesen mélyre került. A rugózatlan tömegeket csökkentendő az első féktárcsák a differenciál mellé költöztek, a lengéscsillapítókat pedig fejjel lefelé szerelték a helyükre. De hiába az innováció, a Szovjetunióból importált, olcsó, rossz acélból összerakott karosszériák gyorsan rohadtak (főleg fékészen, szabad ég alatt tárolva), máig hatóan lerombolva a márka tartósságáról, megbízhatóságáról alkotott képet.
Tesztalanyunk az első generáció utolsó évéből, 1983-ból, még éppen a nagy ráncfelvarrás előttről való, látványos krómozott acél lökhárítókkal és négy tárcsafékkel. Nagyon rozsdásan került elő, és a kárpitokból is keveset hagyott az enyészet, muszáj volt kicserélni mindet. A motort és a váltót az előző tulajdonos tisztességesen felújította, azokkal nem is volt tennivaló, de a leharcolt lengéscsillapítók, rugók, kormányösszekötők és toronycsapágyak mind mentek a kukába. A restaurálás három évig tartott.
A vezetőülésbe mélyre behuppanva jobbról hiába keressük az indítókulcsot, balra tették, mint korábban és később is oly sok más Alfában. Ez a bokszer már 1,5-ös, vagyis az arany középutat képviseli. Maga a konstrukció 1,2 literrel kezdte, a legizmosabb kivitel pedig 1,7-es volt a '90-es évek elején. Alapjárata jellegzetesen dörmögő, és nem is egyenletes, de pörgetve szépen kisimul a járása.
Meglepően fürgén indul az öreg Alfa, az egyes sebességfokozat kifejezetten rövid. Alacsony fordulati terhelésre szépen felmorog a szíjas vezérműhajtású bokszer, nagyon könnyen és szívesen pörög fel, igazából 3000/perc felett él. Nem vitás, a hangja 4000 körül a legszebb, de készségesen, egyre erősödve húz fel 6000 fölé is. Több mint három évtizeddel ezelőtt pedig nem volt azért rossz teljesítmény egy ezerötös motorból 95 lóerőt kicsiholni, 16 szelep vagy turbófeltöltő nélkül.
Élvezet kanyarogni vele, a futómű nagyon jó partner a gyors ívváltásokban is, de közvetlen áttételezése miatt a kormánytekergetés komoly izommunka, a parkolás pedig kín. A váltó nem túl pontos, a rövid áttételezés jól illik a motor karakteréhez. Sajnos a rövid tengelytáv és a kemény felfüggesztés nem tud mit kezdeni az úthibákkal, a Sprint ráz és pattog a rossz utakon. A fékek erősek, finoman adagolhatók, a rásegítő is jól dolgozik, a négy tárcsával gyorsan meg lehet állni.
Autópályán a rövid ötödikkel hangos a gép, és szélzaja sem elhanyagolható, de a gyorsulás még 130 felett is tisztességes, a 140 km/órás utazótempó is simán tartható. 1983-tól teljesen átdolgozták a szériát, a már az Alfa 33 padlólemezén guruló új Sprint a szép króm lökhárítók helyett műanyagokat hordott, a tárcsafékek csak elöl maradtak, és át is szerelték őket a kerékagyakra.
A jobb minőségű alapanyagokkal csökkentek a rozsdagondok, és az összeszerelési minőség is javult, de márka nimbusza már többé nem volt többé a régi. Persze, ha veteránként nézzük, az Alfasud igazán eredeti és hangulatos hobbiautó, kellemes bokszerbugyogással és jó súlyelosztással. Talán csak a márkára korábban jellemző hátsókerék-hajtást és transaxle-elrendezést hiányolhatják belőle a száguldás hívei. Kárpótlásul a fennmaradt kevés eladó példány ára kifejezetten baráti.