Jól emlékszem a kilencvenes évek legelejére, amikor az autókereskedések egy csapásra megteltek a Nyugaton levetett, már akkor is tizenéves, de a szoci modellekhez képest korszerű típusokkal. Ott sorakoztak a murvás, drótkerítéses telepek udvarán az állítólag svájci bácsitól behozott, óvott, féltett Fiat Ritmók, az orvos tulajdonostól származó Ford Escortok, a hétvégenként és csak száraz időben használt Volkswagen Golfok.
Ezek a blőd reklámszövegek és a kiglancolt, az akkor még újonnan kapható Ladáknál, Wartburgoknál még leharcoltan is modernebb konstrukciójú, egyébként agyonhajtott gépek sok tapasztalatlan és autóra szomjazó magyart megtévesztettek és elcsábítottak. Az emberek nagy részének elege volt a Merkúr-kínálatból, nyugati technikára vágytak. Európa levetett négykerekűi nálunk landoltak, bár szerencsére nemcsak rozsdaboglyák, hanem valóban gondosan karbantartottak is akadtak közöttük.
Főszereplőnk is a szerencsés példányok közé tartozik, amelyek nemcsak első tulajdonosuknál, hanem a következő húsz esztendőben itthon is sok törődést és gondoskodást kaptak. Egy Kadett D-ről van szó, de senkit se tévesszen meg a típusjelzés, nem dízelmotorra, hanem régi szokás szerint Opel-generációra utal (cseppformájú utódja E utónéven, a Szentgotthárdon is gyártott Astra pedig F-szériaként futott, és így tovább). Szögletes fazonja miatt ezt a generációt nálunk kocka-Kadettként is emlegették.
A maga korában a legközönségesebb népautók közé tartozott, és megöregedve sem volt túl nagy kultusza, egészen mostanáig. Pedig érdemes rá figyelni, mert, ahogy a Volkswagen Golf I-be és lassacskán a Ford Escort harmadik generációjába, úgy az 1979-ben bemutatott Kadettbe is kezdenek belehabarodni a veteránrajongók. Főleg a különleges változatok keresettek, mint amilyen a kipróbált háromajtós, az erősebbik 1,3-as motorral és automataváltóval felszerelt, Luxus kivitelű példány.
Eredetileg Svájcban helyezték forgalomba, onnan érkezett a rendszerváltás időszakában egy Szeged melletti településre. Első hazai tulajdonosa nagy becsben tartotta, és a második is vigyázott rá, pár hete pedig Kovács Andrásnál landolt, akinek egyébként egy Lotus Elite és egy NSU Prinz is sorakozik a garázsában. Szépen megöregedett, patinás állapotú a Kadett, az ezüstmetál fényezésén néhány apró kopás és a bemattult lakk utal az eltelt 32 évre.
Igazi kuriózummá teszi, hogy az alja makulátlan, mintha most jött volna ki a gyárból, és ugyanilyen az utastere is. A mai autóbelsők szürkesége után felüdülés látni a Kadett narancssárgába öltöztetett kabinját. Hibátlanok a vastag, strapabíró ülésszövetek és szőnyegek, a szintén narancs árnyalatú ajtóburkolat és puha felületű műszerfal. A Luxus fordulatszámmérővel nem kényeztet (nincs is rá igazán szükség automataváltó mellett), a sebességmérő mellé csak vízhőfokmérő és tankszintjelző jutott, viszont a puha műanyag volántól jobbra mutatós óra jelzi az idő múlását.
Minden remekül kézre áll, könnyű kiigazodni a szögletes középkonzol jól megtervezett pultján. Meglepően tágas ez a viszonylag apró, a mai kisautókhoz hasonlóan pont négyméteres Opel, egy 190 centis utasnak se a lábai, se a feje nincs szorongatott helyzetben, akár elöl, akár hátul ül. A második sorban háromszemélyes a pad, de kényelmesen ketten férnek el.
A D-szériából készült olyan, szintén ferdehátú kivitel, ahol a hátsó szélvédő nem emelkedett fel, csak az alatta lévő lemezrész. Ennél már a teljes hátfal felnyitható, méghozzá jó magasra. Ráadásul alacsonyan van a küszöb, vagyis minden adott, hogy nehézség nélkül beömlesszük akár egy kéthetes nyaralás összes táskáját. Praktikum terén az egyetlen igazi negatívum, hogy a váltókar előtti polcon és a kesztyűtartón kívül nem találunk rakodóhelyet.
Az 1,3 literes, OHC-vezérlésű motor S jelzése arra utal, hogy nem 60, hanem 75 lóerő morgolódik a gépházban. Az alig több mint 900 kilós Kadett négysebességes kéziváltóval elég virgoncan viselkedik, 14 másodperc alatt százon van és 162 km/óra a végsebessége. Sajnos a GM háromfokozatú Hydro-matic automataváltója jócskán csökkenti a dinamizmust, igaz, a kényelemre vágyók örülhetnek neki, mert a mai okos robotváltókhoz képest sincs akkora lemaradásban, mint azt bárki gondolná.
A bal kézre eső szívatót kihúzva rövid köszörülést követően felbúg a motor, nem halk, de nem is elviselhetetlen a zaja. Hidegen sem fulladozik, bár melegen is remegős az alapjárata. Az automatának kell néhány kilométer, amíg magára talál, utána viszont csak azt kell megszokni, hogy indulás előtt, fokozatba téve ránt egyet. Különben finoman kapcsol, nem vár ki feleslegesen a felkapcsolással, nagyobb gázadáskor pedig jó reakcióidővel jön a visszaváltás. Ha hegyre mennénk fel, vagy onnan ereszkednénk le, külön egyes és kettes fokozatot is választhatunk.
Álló helyzetben ugyan kissé nehéz tekerni a négyfordulatos, szervórásegítés nélküli kormányt, ám menet közben már könnyű vele a munka, s viszonylag kis holtjátékkal dolgozik. Elöl tárcsa-, hátul dobfékes rendszere elfogadhatóan lassít, az elöl McPherson, hátul csatolt lengőkaros futómű pedig hozza a korszak átlagképességeit, vagyis elég keményen visszajelez mindenféle úthibát. Attól viszont még csúszós úton sem kell tartania a sofőrnek, hogy kanyarban alattomossá válik a kocsi - a Kadett D ugyanis már elsőkerék-hajtású, a kompakt Opelek közül elsőként.