Goodwoodtól alig két órára esik az egyik legérdekesebb angliai autós zarándokhely, a British Motor Museum, amelynek szenzációs Land Rover-tárlatáról már olvashattak a korábbi cikkben. Amikor az ott látottakat és az ebédet próbáltuk megemészteni,
barátságosan felhívták a figyelmünket egy új épületszárnyra,
ahova belépve valami döbbenetes látvány fogadott. A csodás D- és E-Type-ok mellett a koncepcióautók, az XJ-k, XK-k, versenyautók, visszavásárolt kocsik sorakoztak, de még az előd, a Swallow Sidecar karosszálta őslény is itt áll.
Aki fogékony az ilyesmire, annak eléggé egyértelmű: ide a valaha gyártott Jaguarokat és jogelődjeik (Swallow Sidecar) termékeinek krémjét és a mindenféle prototípusokat gyűjtötték össze, mégpedig garazsírozási céllal. Különösebb pátosz nélkül, ha esetleg kellenek valahová, hát ki lehessen állni innen, hogy elvigyék, vagy elmenjenek lábon. Ez ugyanis egy olyan hely, ahol a tulajok és a Jaguar történeti alapítványa tárolja a járműveket, de vállalnak felújítást is, legyen az részleges vagy teljes.
A kiállítást teljesen átadni lehetetlen, minden egyes darabról külön cikket írhatnék, például a tweedbelsős (!) XJ6-ot a szakállamat pöndörgetve kerülgettem vagy húsz percig, és végül úgy döntöttem, kéne. Ilyen meghitt pillanatban pedig ki akarna foglalkozni a szerelések gondolatával, főleg, hogy amott még egy XJ kombi prototípusba is belebotlottam.
A Jaguar nem sokat volt önálló, 1966-tól a British Leylanddal nőttek össze, mégpedig egyesülés útján. Tovább bővültek az Austin Morissal, már British Motor Holdings (BMH) néven.
Itt kellett volna abbahagyni, de nem sikerült.
Tovább egyesültek a Leylanddel, ami addigra már birtokolta a Triumphot és a Rovert. Mindezt két év alatt.
1968-tól a British Leyland Motor Corporationnek csúfolt gigavállalatot csak az állami intervenció mentette meg a csődtől, és őrületes racionalizálások, márkamegszüntetések, leépítések közepette 75-re British Leyland lett a cég neve, ez gyártotta a továbbiakban a Jaguart is.
A Thatcher-kormány privatizációs intézkedéseinek keretében végül nem a vállalaton belül a luxusautókat tömörítő Jaguar Rover Triumph Ltd. részeként, hanem önállóan mentek tőzsdére a Jaguarral. Így belegondolva ez volt a márka megmenekülésének egyik kulcsa, mert így vált lehetővé, hogy az akkor épp elemében lévő Ford megkaparintsa. Jó húsz évre.
1989 és 2008 között a Ford Motor Co. tulajdonában volt a márka, ebből az érából is bőven vannak kiállított darabok, az egyik személyes kedvencem is ebből a korszakból való. A gazdag amerikai nagybácsi egyébként minőségi javulást, modellpaletta-szélesedést, PSA dízelmotorokat és Ford-féle padlólemezeket hozott a Jaguarnak. Azért ez nem olyan rossz így.
Történt ugyanis, hogy 89-ben a Jaguar elég szűk választékkal rendelkezett, az XJ és az XJS sorozatok mentek, ami a szedán és a kétajtós kupé, valamint az ebből készített kabrió voltak.
A Ford-érában nyitottak aztán lejjebb a modellpalettán,
az akkori hátsó kerekes platform alapjaira épült S és a későbbi XF típusok is ekkor születtek. De ne szaladjunk ennyire előre!
Jaguar XJ40 Prototype (1988) – azok a nyolcvanas évek!
Épp akkoriban, tehát a Ford-adásvétel előtt eszmélt rá a Jaguar, hogy a 74-ben kivezetett E-Type és az éppen futó XJS közé beférne egy kisebb, de agilisebb sportmodell. Ez volna ez az XJ40.
Ugyanekkor a privatizáció folytán a Ford tulajdonába került gyártónál minden olyan fejlesztést elkaszáltak, ami nem az azonnali megtérülés irányába mutatott, így ezt is. Nem lett nagy gond, hiszen alig nyolc év múlva bemutatták az XK-t, ami azért eléggé hasonlít, és sajnos máig fent hordja az árát, pedig rákívántam már párszor.
XK 180 Concept Car (1999), otthoni legózáshoz
Érdekes, amikor egy teljesen működő koncepcióból a mai napig építenek replikákat, márpedig az XK 180 ilyen. Amúgy az XK-sorozat ötvenedik szülinapjára épült autó a maga korában elég fickós volt. Négyliteres V8-as motor, ötfokozatú automata váltó, 290-es végsebesség, ez ma sem hangzik rosszul. A 400 méteres gyorsulása egy haladó szintű drag-Bogár szintjén van, 13.5 másodperc.
A kopott bukócsövön látszik, hogy a kiállított példány jó pár be- és kiszálláshoz nyújtott támaszt, bal kezek részére. A motor és a váltó Jaguarokból származik, még a padlólemezen sem kellett sokat faragni. Ha ön is ilyet szeretne, irány az internet, és hipp-hopp, össze lehet rakni egyet, csak nem nálunk érdemes elkezdeni a rendszámosítást.
Könnyű kísértés: F-Type Concept (2000)
A Jaguar végül beállt (már a Tata égisze alatt) a viszonylag kicsi és könnyű, kétüléses sportkocsikat gyártók közé, de 2000-ben, az F-Type designkoncepció bemutatásakor még nem voltak ilyen magabiztosak.
Végül tizenhárom évvel később váltották be az ígéretet,
és bemutattak egy koncepciójában és nevében azonos, de kinézetében teljesen más F Type-ot, az XK kupé rövidített padlólemezén, V6-os és V8-as motorokkal. Ez utóbbihoz volt szerencsém, teljesítményben és akusztikailag eléggé meggyőző.
Jaguar XJ (2003–2007), csillogó alutesttel
2002-es Jaguar XJ, az alumíniumcsoda. Személyes kedvencem, a pehelysúlyú, de S-Klasse méretosztályában vevőkért induló Jag (üresen nincs másfél tonna, mint egy Golf IV). Íme, az összetevők: alumíniumkaszni, V6-os (Ford–Peugeot) dízel vagy V6-V8-as benzines motorok – ez utóbbiak között kompresszoros, 399 lóerős is van. Ja, és az elődnél tágasabb beltér, légrugók, kettős keresztlengőkaros futómű.
A piac beárazza, egy 2003-as XJ háromszorosába kerül egy 2002-esnek. De sajnos a csoda is csak három (négy) évig tart, a facelifttel megkapta 2007-ben az alsó légbeömlős XK-arcot. Ez már nem olyan szép. A kiállított darab kifejezetten demócélokat szolgált, nincs festve, csak polírozták a szép alumíniumbálna testét (akárcsak anno a legelső Audi A8 tanulmányt). Ez a másik Jaguar, ami kellene.
R Coupe Concept (2001), az egyedi kupé
Az R kupé egy kvázi kötelező gyakorlat, mint a szolfézsban a Mendegél a mandarin, mondanám, de nem merem. A hetvenes évek óta (XJC) nem volt rendes négyüléses, de kétajtós kupé (szedán) a Jaguar kínálatában, így villantottak egyet 2001-ben. Stílustanulmány volt ez, nem több, de kiderült belőle, merre fog a cég továbbmenni a designvonalon: hagyományos anyagok, modern vonalak. Így is lett.
Az ajtónálló: R D6 Concept Car (2003)
Ebben a formában sohasem volt forgalomban, bár állítólag működik. A négyüléses, B oszlop nélküli, alumíniumkupé jelölte ki a Jaguar arculati irányvonalát a 2003-as bemutatásakor, a Frankfurtban tartott szalonon. A Mazda RX8-hoz hasonló ajtómegoldása (a két első ajtó előre, a két hátsó ajtó hátra nyílik), és az oldalra, felfelé nyíló csomagtérajtaja tették különlegessé. A hátsó sárvédők domborulata, a hátsó kerék elhelyezkedése és a kipufogó pedig tisztelgés az E-Type előtt.
XJ220, de nem ám turbómotorral
Az XJ 220-ból is van egy példány, de olyan konfigurációban, ahogy sohasem volt megvehető. A kiállított példányba ugyanis egy V12-es szívómotort szereltek, de forgalomba már dupla turbós V6-tal került.
Valószínűleg jobb úgy, ahogy kiadták végül,
mert egy majdnem feleolyan súlyú blokk sokat számít a súlyelosztásban és a bruttó tömegben is, még ha csak feleannyi henger is. Hívjuk downsizingnak?
Road Rover Prototype (1955), a kakukktojás
A háború vége után tíz évvel elkezdett éledezni a gazdaság, felfutottak az eladások Land Roverből is. Addig-addig szivarozgattak a főnökök a szalonban, amíg feltalálták az átmeneti autót a kompromisszummentes Series I és a Rover P4 között. Egy kombiszerű kocsit képzeltek el, a Land Rovernél alacsonyabb hasmagassággal, de összkerékhajtással, kicsit magasabb komfortszinten.
Több prototípussal is próbálkoztak, először az összkerékhajtást hagyták el, míg végül '59-ben elvetették az ötletet, és másképp folytatták a szivarozgatást. Ebből lett az 1969-re elkészült és 1970-ben forgalomba hozott Range Rover, ami máig az egyik legelismertebb terepjáró és utazólimuzin egyben.
Amúgy a Land Rovernél ősi szokás eladni a prototípusokat, ma is van erre szakosodott használtautó-kereskedő, vehetünk például előszériás, szedett-vedett felszereltségű Range Rovert (Vogue), a megjelenés előtt két évvel készültet is, 1968-ból. Sajnos időgépet nem adnak mellé.
Ha angol autógyártás és történelem, akkor Gaydon kihagyhatatlan. Nincs messze Londontól, könnyű odaérni bármivel, és egy bő napot rá kell szánni, nyitástól zárásig. A BLMC- és a Leyland-időkből is bőven van látnivaló, az új és a régi épület, valamint a bennük lévő autók együtt adnak egy kellemes, átfogó képet az autógyártás legnagyobb túlélőiről, a Jaguarról és a Land Roverről.
Remegő lábbal, zsibogó aggyal ültünk be a bogárhátú Volkswagenbe, és fordultunk északnak, de az már egy másik történet. Lejjebb, a kapcsolódó cikkek közt olvashat arról, hogy milyen kalandok értek minket a Goodwood Revival veteránversenyen, a Top Gear múzeumban, illetve a kompon és a Csalagútban.