E két trón is állítható, és fűtést-szellőzést, illetve masszírozást is ugyanolyat kapnak a hátsó utasok, mint az elsők. Bónusz szolgáltatásként videó lejátszására alkalmas képernyő jut, a jobb hátsó úr vagy úrhölgy pedig gombnyomásra eltűntetheti az útból a jobb első ülést. Előrehúzódik, és még a fejtámláját is lehajtja az anyósülés, mint egy komornyik, így hátul minden tekintetben királynak érezhetjük magunkat.
Már persze ha jól választottuk sofőrt, és úgy vezet, hogy kényelmünkön semmilyen csorba ne essék.
Szerencsére nem nehéz finoman adagolni a kocsi erejét,
gyorsan megszokható a hibrid rendszer vezérlése. Ha nem vadulunk a pedálokkal, akkor feltűnés nélküli az átmentet gyorsításkor, illetve lassításkor is visszatermelős és az üzemi fékek használata között. Van sportállás, akár magunk is váltogathatunk 10 fokozat közül a kormányon elhelyezett fülekkel.
Ilyenkor egy kicsit mérgesebb hangot kapunk a motor felől, bizonyára a hangszórókból szintetizálva, és valóban agresszívebb a motorkarakterisztika is. A kipufogó azonban ekkor sem hangos, az LS500h nem ereszkedik le ilyen alpári örömökhöz. A futómű, bár légrugós, mindig inkább kényelmes, nem keményedik fel. Lehet gyorsan menni a Lexus LS-sel, akár száguldani is, de nem olyan, mint egy jet-ski, inkább, mint egy gyors csatahajó – kecses mozgásra, hirtelen irányváltásokra ne számítsunk.
Tulajdonképpen ez a legmeglepőbb tapasztalásom: az LS500h vállalja, ma, 2018-ban, hogy nem szeret kanyarodni.
Országúton is érezni, hogy a hatalmas tömeggel küzdenek a gumik,
de szűk fordulókban, például parkolásnál akár még az is előfordulhat, hogy „radíroznak” az első kerekek, legalábbis érzésre ez jött át. Ilyet legutoljára az 1993-as Chevy Caprice Classic volánjánál éltem meg, de míg az egy olcsónak gyártott tepsi, az LS mégiscsak egy minden hájjal megkent luxusautó.
Furcsállom egy kicsit, bár lehet úgy értelmezni, hogy Lexus a sofőrt igyekszik finom, úrias közlekedésre sarkallni. A figyelmes, tudatos vezetést busásan megjutalmazza az 500h. Például remek fogyasztással – 10,2 litert mértem városi-elővárosi használatban, gyakran az erőt is kihasználva, ez ekkora tömeg és lóerő relációjában szenzációs. Az eredeti, V8-as LS 400 közelebb jár a 16-hoz, hasonló használatban.
De azzal is jutalmazza az ügyes sofőrt, hogy miközben tempósan haladunk, az utasok egy percre sem érzik magukat kényelmetlenül. Nem kell rángatni, tépni, taposni ahhoz, hogy ranghoz illő tempót vegyünk fel, tehát
nincs bólogatás, csak varázsütésre megérkezünk az úti célhoz,
egy kellemes szunyókálás, vagy a hírek nyugodt átböngészése után. Ez is arra utal, hogy gyakorlott, tehát fizetett sofőrt képzeltek a volán mögé a gyárban, nem pedig a tulajdonost.
Elképzelni sem tudom, a célcsoport mit gondolhat erről az autóról. A japán belső piacot nem ismerem, az Egyesült Államokban pedig szinte minden Lexust megvesznek, amit egyáltalán el akarnak adni nekik. Európa azonban csupa kérdőjel. Bizonyára sok itt dolgozó japán cégvezető fogja majd használni, már csak konzervatív megfontolásokból is.
Viszont, hogy a helyiek közül hányan keresnek sofőrös kocsit, és választják ezt a hosszú S-osztály vagy 7-es helyett, nem merem megítélni. Malmára hajthatja viszont a vizet a műfajban versenyképes, 28,8 millió forintos alapár (a Superme csúcsmodell egy tízessel drágább), és
Nyugat-Európa egyre látványosabb szembefordulása a dízelekkel.
Ez a kocsi nyilvánvalóan nem is nekünk, egyszerű földönfutóknak szól, de ettől még élmény ismerni, és a tudat, hogy egy ekkora, ilyen drága bálna ennyire elfogadható fogyasztást is tudhat, legalábbis megnyugtató – attól még, hogy valaki gazdag, nem kötelező pazarolnia.