Persze a kocsi neve is harci gépre emlékeztet, hiszen csípéssel védekező állatot, vagy fájdalmas ütést jelenthet a „stinger", sőt, egy amerikai föld-levegő rakétát is így hívnak. Hab a tortán, hogy Head-Up Display (HUD) is került a GT-be, mely szintén a harci repülőkből érkezett, szóval lehet, hogy e sok utalás direkt van: a Kia olyan autónak mutatja új csúcsmodellét, mely egy pilótának kedvére válna.
Márpedig Tom Wolfe könyve és az abból készült film óta tudjuk, a vadászpilóták csak a legharapósabb masinákban mutatkoznak szívesen. Vajon felnő az igényekhez? A kocsi viselkedéséről sok jót hallottam, de napokig csak városi forgalomban, tömött bevezető utakon vezettem.
Ott óriási előny, hogy a futómű kényelmes,
szerintem komfortosabb, mint a drága német sportszedánok, talán csak a Jaguar XE összevethető vele.
Ma már természetes, hogy egy bivalyerős motor sem panaszkodik kis tempónál, dugóban, nincs rángatás vagy melegedés,
pedig ekkora erőnél ez nem olyan rég még kérdés volt.
De a start-stop működését nem szerette igazán a Stinger GT, néha a kelleténél nagyobb rántással állt le. Mégsem kapcsoltam ki, erősebb napokon ugyanis akár 16-17 litert is kijelzett a fedélzeti fogyasztásmérő.
Azt mondják, nagy méneshez kétszer fordul a szénásszekér, de ha valaki sokszor kényszerül ilyen kellemetlen, dugós városi forgalomba, annak nem a V6-os twin-turbo Stinger az autója. Már pont kezdtem volna megutálni a kocsit, amikor végre nekiengedhettem egy kiürült autópályán, és hirtelen minden érthetőbbé, kellemesebbé vált. Ahogy a csak hangsebesség felett jól repülhető SR-71 Balckbird, a Stinger GT is gyors haladásnál kerül elemébe.
Persze az autópályán elég, ha stabil a kocsi, ettől még kanyargós szakaszon könnyen kerülhet bajba, tehát egyik este elindultam rendes sofőrdolgoztató utakra vele. Itthon a nagy Stinger csak összkerék-meghajtással elérhető (más piacokon van hátul kaparó is), ezzel viszont
olyan gyorsulásra képes rajtprogrammal, amit már a belső szerveink is éreznek,
és nincs olyan helyzet, amiből ne tudna pillanatok alatt még nagyobb tempóra váltani.
Ez, és a gyors, nyolcfokozatú automataváltó nagyon megkönnyíti az előzést, hegyi utakon a kanyarok közötti egyenesek leküzdését pillanatokra rövidíti. Itt jön ki igazán a V6 erőfölénye, a 2.0 turbóval szemben, de a legnagyobb varázslat az, hogy a hosszú tengelytávú és nehéz kocsi egészen elképesztően kezes a kanyarokban is. Őrületesen stabil, nincs szükség a menetstabilizáló beavatkozására, egyszerűen csak piszok gyors.
A Stinger GT egyetlen hátránya ilyen országúti körökön éppen hatalmas tudásában rejlik. Olyan stabil, olyan obszcén sebességre képes anélkül, hogy biztonságérzetünk csökkenne, ami már önmagában veszélyes, és most nem a jogosítvány elbukásáról beszélek.
Túl nagy tempóra csábítja az egyszerű úrvezetőt is,
túl gyorsan kell száguldani ahhoz, hogy igazán élményt adjon.
Mondjuk egy MGB-ben nincs semmilyen elektromos őrangyal, gyűrődő zóna vagy légzsák, viszont ha bajba kerül vele az ember, az 60-70-nel történik, nem 150-nel. De ezzel a károgás részét le is zárhatjuk, a Stinger GT ugyanis, hiába vagyok régi vágású, teljesen elvarázsolt.
Azt vártam a Kia sportszedánjától, hogy jópofa, ügyes próbálkozás lesz, de ennél sokkal többet kaptunk a koreai gyártól. 370 lóerő ugyanis nagyon sok, régebben ez a szupersportkocsik vadászterülete volt, amikhez azonban nemcsak pénz, de képzett pilóta is kellett, mert nagyon meg tudja tréfálni a sofőrt ennyi erő.
Hasonlóan erős, vagy ennél nem sokkal durvább sportkocsikban (pl. a 431 lóerős BMW M3-ban) ahhoz vagyok szokva, hogy minden idegszálammal a vezetésre kell koncentrálni. Ez a Kia azonban nem ilyen.
Van egy ide illő kifejezés, a hozzáférhetőség.
A Stinger GT-t a tudásához képest nem drága megvenni, nem pénztárcaszaggató fenntartani, és nem kell Walter Röhrl a volán mögé, hogy élvezzük. Még sosem volt 370 lóerő ilyen könnyen hozzáférhető.