A raliversenyek filigrán ördöge - Lancia Fulvia Coupe 1.3 S veteránteszt

Kartervédőt is kapott, a valódi Montecarlonak matt fekete a motorházteteje

Az önálló Lancia márka utolsó nagy dobása volt a különleges műszaki megoldásokat, többek közt V4-es motort felvonultató Fulvia. Legendává azonban nem lépcsőshátú, hanem kupé változata érett, nemcsak különleges formája, hanem a ralipályákon elért sikerei miatt. Kipróbáltunk egy kései, látványosan felöltöztetett szériamodellt.

1963-ban a Lancia még önálló márka volt, kitűnő minőséggel, tele műszaki újítással. Az Appia utódja, a Fulvia volt az „elfiatosodás" előtti utolsó, valódi Lancia, ami egyben a jelentős ókori római utakról elnevezett típussort is zárta (a Via Fulvia a mai Tortonát és Torinót köti össze). Két nagyszerű szakembernek, Piero Castagnerónak, a Centro Stile Lancia formatervezőjének és Ettore Zaccone Mina motorkonstruktőrnek köszönheti az utókor. A '63-as Genfi Autószalonon bemutatott négyajtós Berlina formája nem volt túl izgalmas, inkább technikája hozta lázba az ínyenceket.

Ez a családi limuzin ugyanis a korban ritka fronthajtást és négytárcsás fékrendszert kapott, a motor pedig született mestermű volt:

a háború előtti Lambdánál bevezetett Lancia-specialitást, a szűk hengerszögű V4-es építésmódot alkalmazták újra.

Ettore Mina mindössze 13°-os szögbe rendezte a két hengerpárt, így közös lehetett a hengerfej. A két vezérműtengelyes, egyporlasztós gép 1091 cm3-vel és 58 lóerővel debütált, később jöttek a nagyobb furatú, duplakarburátoros 1,2-es és 1,3-as változatok. A négyajtós Fulvia a kor egyik legjobb és legkifinomultabb kompakt szedánja volt.

Egy kecses kupé sorra hódítja a ralis trófeákat

Természetesen az 1965-ben bemutatott (szintén Castagnero karosszériás) kupé is a Berlina műszakiságát használta, de 15 centivel rövidebb tengelytávú padlón. Az 1,2 literes, 80 lóerős V4-essel indult a sor, de azonnal elkezdődött az izmosítás is, a HF-ben 88-ra, majd az 1,3-as megjelenésével kiviteltől függően 92-101 lóerősre nőtt a teljesítmény. A HF-ekkel végigverték a hazai és a nemzetközi ralimezőnyt, rengeteg trófeát gyűjtöttek be, köztük a világbajnoki címet is, gyakran nagyobb és erősebb gépeket is (Porsche 911, Datsun 240Z) maguk mögé utasítva.

Idővel az alapmotort már nem lehetett tovább fejleszteni, ezért új 1,6-ost terveztek, eleinte kifejezetten sportcélokra, ez lett a Rallye 1.6 HF gépe, 115 lóerővel (versenyváltozatban 132-vel).

A modell azért kapta a Fanalone, vagyis „nagylámpa" becenevet, mert belső fényszórói nagyobbak voltak a külsőknél,

de még izgalmasabb részlete a hátfal jellegzetes sziluettje. A második sorozatban az 1,3-as motor már 90 lóerősre erősödött, és 1.3 S-néven ez lett az alapmodell, ötfokozatú váltóval.

Készült belőle két különkiadás is, egyikük a Montecarlo látványos matricákkal, szúrófényekkel és fekete géptetővel, Sandro Munari 1972-es a Monte Carlo Rally győzelmének emlékére. A másik széria a Safari nevet kapta, a modell Coupe East African Safari Rally-s szereplésének megörökítésére. Végül a Fulviát 1976-ban futtatták ki, a pályákon a Stratos tarolt tovább, legalább akkora sikerrel. Utcai utódnak a Beta érkezett rengeteg Fiat technikával. Mellékszálként említést érdemel a Fulvia Sport is, teljesen önálló és extravagáns Zagato-féle karosszériával, ebből mindössze 7102 példány készült.

Miért ne lehetne belőle egy szemrevaló replika?

A bemutatott gép a gyártás végéről való, és a látszat ellenére egyszerű 1.3 S. Mostani tulaja a matricázással és a lökhárítók leszerelésével a Montecarlót próbálta utánozni. Nagyjából egy éve került hozzá az autó, addig Pécsen, egy barátja garázsában állt, félig felújított állapotban. Karosszériáját már az egyik korábbi tulajdonos kijavította, kipufogóját és motorját később tették rendbe. Kormány nem volt benne, de Olaszországból érkezett egy korban és stílusban hozzá illő; emellett ki kellet cserélni a lengéscsillapítókat, a gömbcsuklókat és a szilenteket is.

Csak alapos tisztítást igényeltek a fékek, a porlasztókat pedig egy olaszautó-specialista tette rendbe, azóta már úgy szól a gép, ahogy kell.

A beltérrel nem kellett fogalakozni, ugyanolyan szép volt a vásárláskor is, mint a fotókon.

Élőben ugyanakkor nem is az állapotán lepődtünk meg igazán, hanem azon, hogy mennyire filigrán építésű és alacsony a Coupe. Az ülések is aprók, támlái az átlagalkatú utasok lapockájáig érnek. Hátul is van szükségpad, ez legfeljebb gyerekeknek való. Két nagy és három kicsi órából álló, klasszikus műszer-együttes fogadja a vezetőt, szép faberakásba ágyazva.

A rövidlöketű V4-es motor hangja alapjáraton is élmény, de forgatva válik igazán élettelivé, amit motorfékben mély hörgés fest alá. Minimális a hangszigetelés, így mindig teljes és eléggé közvetlen a koncertélmény. A szűkre áttételezett váltó fokozatainak kiosztása eltér a szokásostól, lent balra van az egyes, felette a hátramenet. Sportkocsihoz képest kissé hosszú utakon jár a kar, de pontos, és nem is puha, ez nagyon passzol a Fulvia karakteréhez. A motor 3200/perc körül éled fel igazán, és még 130-ról is jól gyorsul ötödikben, a szűk egy tonnára jutó 90 lóerő elég a tempós autózáshoz.

Többet tud a futómű, mint amit kinéznénk belőle

Nagy átmérőjű, vékony karimájú kormánya nemcsak megfelelő szögben áll, de nagyon közvetlen is, pontosan lehet vele manőverezni. Persze álló helyzetben szervo híján nehéz tekerni, a tempó növelésével viszont már nem hiányzik a rásegítés. A futómű, különösen a műszaki tartalom többi részének tükrében meglepően egyszerű, így még rejtélyesebb hogyan lehet ennyire kezes – főleg, ha azt is számításba vesszük, hogy a motor előre van tolva a géptérben, az első tengely képzeletbeli vonalán túlra, ami sokakban alulkormányzottsági hajlamot sejttet.

Próbautunkon az elöl kettős keresztlengőkaros, hátul merevtengelyes, ráadásul mindkettőnél laprugós (!) felfüggesztés egyenesben remekelt: rugóútban nincs hiány, nem feszes, és az úthibák többségét is képes elnyelni.

Ennél meglepőbb viszont az ívmeneti stabilitás, nagy sebességnél is megingathatatlan a Fulvia.

A fékek erősek, és jól adagolhatók, különösen, hogy a második sorozaton a Dunlop tárcsákat nagyobb Girlingekre cserélték. Sportsikerei és formája miatt ma népszerű veterán a Fulvia, és igazán sajnálhatjuk, hogy a 2003-as remek retró tanulmány nem került végül gyártásba.

Műszaki adatok - Lancia Fulvia Coupe 1.3 S (1975)

Motor: DOHC-vezérlésű, V4-es benzinmotor, elöl hosszában beépítve. Hengerűrtartalom: 1298 cm3. Furat x löket: 77,0 x 69,7 mm. Kompresszióviszony: 9,5:1. Teljesítmény: 90 LE, 6000/perc fordulaton. Nyomaték: 113 Nm, 5100/perc fordulaton.

Erőátvitel: Ötfokozatú kézi váltó, elsőkerék-hajtás.

Felfüggesztés: Elöl kettős keresztlengőkaros futómű keresztlaprugóval, hátul merevtengelyes hosszanti laprugókkal és Panhard-rúddal. Hidraulikus lengéscsillapítók. Elöl-hátul tárcsafékek, kétkörös fékrendszer, szervóval.

Felépítmény: Kétajtós, 2+2 üléses önhordó acélkaroszéria. Hosszúság x szélesség x magasság: 3975 x 1555 x 1320 mm. Tengelytáv: 2330 mm. Csomagtartó: 230 l. Tank: 38 l. Saját tömeg: 970 kg.

Gyorsulás (0-100 km/h): 13,0 s. Végsebesség: 170 km/h.

Még több olvasnivaló a Retro Mobil novemberi számában: