Nyolc henger, négy kerék, két ajtó - Chevrolet Impala Sport Coupe veteránteszt

Ezt a generációt egészen 1970-ig gyártották, a következő sorozat már függőleges orral készült

Boldog, olajválság előtti Amerika, olcsó benzinnel, amikor a gyártók még szabadjára engedhették a lovakat és a méreteket. Ennek a korszaknak a tipikus modellje az Impala, amely látványos kupékarosszériával sokkal izgalmasabban fest, mint a négyajtós szedánok. De vajon sportosabb is? Egy bontóból kimenekített, majd szépen kicsinosított 1968-as példányba beülve keressük a választ.

A kecses afrikai gazellafajról elnevezett modellcsaládot 1958-ban mutatta be a Chevrolet, eleinte a Bel Air limuzin felszereltebb, mutatósabb változataként. Csak a második szériától (1959-1960) lépett elő saját jogú sorozattá a nagyautó kategóriában („full size car"). Ezt a gépet a neves Harley Earl harsány, fecskefarkú stílusiskolájának hatása alatt Claire MacKichan, a Chevrolet vezető tervezője és csapata alkotta meg néhány Pontiac stilisztával, illetve Paul Gillan vezető dizájnerrel közösen. Kupét, kabriót, limuzint és kombit is terveztek, és motorokból is elképesztően gazdag volt a választék.

Friss dizájn és eladási rekord 1965-ben

A belépőt a 3,9 literes Blue Flame sorozatú (1961-től a Turbo Thrift) soros hathengeres jelentette, de rögtön utána a jöttek a legendás V8-as Small és Big Blockok, összesen kilencféle, Turbo Fire és Turbo Jet néven. 4,6-os volt az alap, és a 7,5 literes, 390 lóerős szörnyeteg állt a csúcson. Az Impala hatalmas siker lett, a nagyon erős konkurencia (még a General Motorson belül is) ellenére hamarosan az USA egyik bestsellerévé vált. A negyedik generáció (1965-1970) a kor szelleméhez illően teljesen új formavilágot kapott, 1965-ös évjárata lett a csúcstartó, több mint egymillió darabot adtak el belőle.

Nemcsak az egyes sorozatoknál, de évjáratonként is kötelező volt a folyamatos frissítés, ezért gyakran nehéz megkülönböztetni a modelleket.

Ez a negyedik széria már jóval az uszonyőrület utáni csendesebb időkben jelent meg egyszerűbb, letisztultabb formákkal,

alacsonyan futó hűtőráccsal, fecskefarkak nélkül. Jelentős technikai változás volt, hogy a korábbi az X-alváz helyett teljes értékű hagyományos keretest használtak hozzá, így csökkenthették a kardánalagút méretét, amitől megnőtt a lábtér. Javítottak a felfüggesztésén, és energiaelnyelő kormányoszlopot építettek minden modellbe.

A kupékat két csoportra osztották, az egyik a Sport Coupe, töretlenül lefelé ívelő tetővonallal, a másik a Custom Coupe pedig hátul megtört fazonú, meredek tetővel. A Powerglide kétfokozatú automata és a Muncie három- vagy négysebességes kézi váltók mellé a negyedik generációhoz érkezett meg először a General Motors legendás, háromfokozatú Turbo Hydra-Matic 400-as automatája. A Chevrolet (a Pontiac-kel együtt) a belépő szintet jelentette a General Motors hierarchiájában, így a leggazdagabban felszerelt Impalák alulról súrolták az Oldsmobile és a Buick felségterületét.

Majdnem az enyészeté lett, de végül feltámadt

Tesztautónk 1968-as Sport Coupe kivitel, és 5,0 literes Small Block V8-as motor mozgatja, 198 lóerővel, és mindössze kétfokozatú automatával. Egy kaliforniai roncstelepről érkezett Magyarországra, rengeteg munkával tették rendbe – szerencsére a hajtáslánc és futómű jó állapotban volt. A mai tulajdonos két évig az Egyesült Államokban dolgozott, volt neki hasonló korú cirkálója, de amikor hazatelepült, eladta. Ahogy sok veterános sztoriban lenni szokott, hiányozni kezdett a nagyvas. Ezt az Impalát itthon, egy hirdetési portálon látta meg, és azonnal meg is vette.

Tényleg nem kellett dolgozni a motoron, de adott neki egy kis optikai tuningot (a teljesítmény nem változott): Edelbrock szelepfedeleket és légszűrőházat szerelt rá. Teljesen szét kellett szedni a váltót, a szalagfékek, a hidrodinamika és a csapágyak is cserére szorultak. A masszív futóműben a kormányösszekötő, az összes szilent és a gömbcsukló is új. Mostani gazdája tárcsákra cserélte a gyenge első dobfékeket, ezeket a GM extraként adta annak idején. Ma a hatalmas, 5,45 méter hosszú Impala újra az utakat szeli OT-rendszámmal és látványos American Racing felniken.

Hangárnyi a beltér, hatalmas első „egybepaddal" és a kormányoszlopra szerelt előválasztó karral, az akkoriban dedikáltan sportkocsiként kínált amerikai modelleknél (pony car és muscle car) már inkább a különálló ülés és a padlóváltó kezdett elterjedni. Kevés a műszer, masszívak a kapcsolók, mély, kúpos a kormány, egyszerű a formavilág.

Ez az autó utasterében is alapkivitel, a sebességmérő mellett csak benzinszintjelzője van, ezért gazdája kibővítette a műszerparkot,

fordulatszámmérőt, vízhőfok-, olajnyomás- és töltésmérőt is beépített. Szerencsére megmaradt azért az eredeti gyári rádió.

Padlógáznál égnek emelkedik a Chevy orra

Alapjáraton is mély torokhangon szól a V8-as, és már kis gázadásra is felmordul, élvezet hallgatni. A váltó mindkét fokozata nagyon hosszú, a nyugodt járású, nyomatékos gép mindig alacsony fordulaton dolgozik. Kényelmes menetben az automata nagyjából 50 km/h-nál (2500/percnél) kapcsol másodikba; a differenciálmű áttétele a Chevy egyik leghosszabbja. A legkellemesebb cirkálótempó 100 km/h körüli, még alacsony a zajszint, kevés a vibráció, és a szél sem susog. Ha rálépünk a gázra, tud vágtázni is, és ha kell, az Impala az autópálya-tempót is könnyen tartja.

Futóműve a kornak és kontinensnek megfelelően szinte közhelyesen puha. Hatalmas kerekein a legtöbb úthibát elnyeli,

miközben hullámzik, imbolyog, gyorsításkor az égnek emeli az orrát, fékezéseknél „túrja a betont", kanyarokban pedig billeg.

A nyomvályúkkal sem tud megbarátkozni, állandóan eltáncol. Mindezt olyan kormánygéppel kell kordában tartani, amelynek már csak golyósoros konstrukciójából fakadóan is jelentős a holtjátéka, ráadásul már kicsit kopott.

Természetesen a szervo rettenetesen erős, kisujjal is lehet kormányozni, de a két végpont között sokat kell tekerni. Tárcsafékek (egyébként átalakított Corvette-egységek) először 1967-ben jelentek meg az extralistán, vákuumos rásegítővel megerősítve nem lehet panasz a fékrendszerre, erős, és jól is adagolható. Remekül hozza az Impala a hatvanas évek Amerikájának hangulatát, ilyenek álltak annak idején a gyorséttermeknél vagy a sorházak előtt éppúgy, mint például a Woodstocki Fesztivál parkolójában – a kupékarosszéria pedig tömegmodell létére is érdekes egyéniséggé tette őket.

Műszaki adatok - Chevrolet Impala Sport Coupe (1968)

Motor: OHV-vezérlésű V8-as benzinmotor elöl hosszában beépítve. Hengerűrtartalom: 5025 cm3. Furat x löket: 98,42 x 82,55 mm. Kompresszióviszony: 9,25:1. Teljesítmény: 198 LE, 4800/perc fordulaton. Nyomaték: 386 Nm, 2400/perc fordulaton.

Erőátvitel: kétfokozatú automata váltó, hátsókerék-hajtás.

Felfüggesztés: elöl független kettős keresztlengőkaros, hátul dupla hosszanti lengőkaros merevhidas. Elöl-hátul csavarrugók, hidraulikus lengéscsillapítók. Elől tárcsa-, hátul dobfékek, kétkörös fékrendszer szervóval.

Felépítmény: kétajtós, hatüléses, zárt acélkarosszéria alvázon.

Hosszúság x szélesség x magasság: 5453 x 2022 x 1379 mm. Tengelytáv: 3023 mm. Csomagtartó: 481 l. Tank: 91 l. Saját tömeg: 1730 kg.

Gyorsulás (0-100 km/h): 13,0 s. Végsebesség: 170 km/h.

Még több olvasnivaló a Retro Mobil júliusi számában: