Miközben a II. világháborúban fél Európában fegyverek ropogtak, Svédország nyugodt vidékein már a békeidőkre készültek, és elindították a hathengeres PV60, illetve a sornégyes PV444 fejlesztését. Utóbbi ötletgazdája Helmer Petterson konstruktőr volt, ő győzte meg az alapító vezérigazgatót, Assar Gabrielsont, hogy a háború utáni hiánygazdaságban a kisebb és olcsóbb modell lesz az eladhatóbb. Végül a főnök negyvenfős csapatot verbuvált: Stig Hallgren a háromfokozatú váltót, Sven Viberg a felfüggesztést, Gotthard Esterberg a márka első négyhengeresét (1,4-es nyomórudast) tervezte.
Edward Lindberg rajzolta meg a karosszériát, Erik Jern irányításával, a megjelenés pedig elég amerikás lett, leginkább a korszak Pontiac modelljeit idézi. Ez nem is meglepő, hiszen a konstruktőr Petterson annak idején az Excelsior motorkerékpár márkánál kezdett, Lindberg pedig a Fordnál és a Cadillacnél is dolgozott a háború előtt.
Hosszasan tanulmányozták a német Hanomag autóit (sőt, vettek is egy példányt),
az önhordó felépítmény és a független felfüggesztés ötletét onnan vették át. A korszak sok más autójához hasonlóan bogárhátú és kétajtós, orrmotoros prototípus már 1944-ben készen állt.
Csakhogy az acélhiány a vasérc-exportőr Svédországot is sújtotta, ezért '47-ben indulhatott el az első nép-Volvo sorozatgyártása. Hamar a közönség kedvence lett a jól megkonstruált, kiválóan összerakott és strapabíró PV444, amely nevét a "personvagn" szóból, illetve a 4 henger, 40 lóerő és 4 ülés számai alapján kapta. Hamarosan nem állta meg a helyét a teljesítményadat, mert 1956-ban bevezették az új 1,6-os, B16A jelű motort, ami egy porlasztóval 60 lóerőt tudott, egy évvel később pedig megjelent a kétporlasztós B16B változat is, 78 lóerővel. Megkezdődött a kifejezetten sikeres amerikai export is.
Időközben ('57-ben) bemutatkozott a sokkal divatosabb ponton karosszériás, tágasabb, négy ajtóval is elérhető Volvo Amazon, de úgy döntöttek, hogy a régi púpos PV modellt sem futtatják ki, amiben szerepe lehetett annak, hogy hazai vetélytársként a Saab is megjelent egy megfizethető modellel, a kétütemű 93-assal. Lényegében alapos ráncfelvarrásnak tekinthető cikkünk főhőse, a PV544-es, hiszen maradtak a régi műszaki alapok (három helyen csapágyazott motor, merev hátsó híd), és az addigra már meglehetősen elavult 444-es karosszériát is csak néhány részletében dolgozták át.
Ezek közé tartott a nagyobb és végre osztatlan szélvédő, és pár centit az utastér hátsó részében is tudtak nyerni, így már ötszemélyes bejegyzés került a típusbizonyítványba. Kicsit igazítottak a hátsó lámpákon és a hűtőrácson, az utastérbe beépítették az Amazon vízszintes sebességmérőjét, de az igazi szenzáció 1959-ben érkezett,
amikor Nils Ivan Bohlin mérnök szabadalmát, a hárompontos biztonsági övet alapfelszerelésként beépítették.
E biztonsági fejlesztéssel világelső volt (és hamar a teljes iparágban követőkre talált) a PV544, amely egyébként elődjéhez hasonlóan Duett néven óriási rakterű kombiként is kapható volt.
Vénségére a púpos Volvo 12 voltos elektromos rendszert, széria négyfokozatú váltót és a korábbinál is jobb korrózió elleni védelmet kapott, sőt, a kecses P1800 sportkupéból az izmosabb 1,8-as motort is megörökölte, a karburátorok számától függően 75-95 lóerővel. Ezzel a ralibajnokságokon további trófeákkal tudott gyarapodni a márka kupagyűjteménye, és a kereskedelmi siker sem lebecsülendő, hiszen a gyártás 18 év alatt a PV-sorozatból összesen 440 ezer példány talált gazdára. Göteborgban
szép gesztusként az utolsó 26 példányt az üzem és beszállító cégek dolgozói között sorsolták ki.
Veteránként is sokan becsülik a PV544-et, főleg Skandináviában. Tesztpéldányunk a gyártás végén, 1965-ben készült, két évvel azelőtt, hogy Európában utolsóként Svédország áttért volna a jobb oldali közlekedésre (H-nap), igaz, az eladott autók többsége már korábban is balkormányos volt. Az 1,8-as motor kisebb teljesítményű, 75 lóerős változata hajtja, és negyed századdal ezelőtt restaurálták. Egy Svédországból hazatelepült magyar hozta magával, mostani tulajához pedig üzemképesen, de sok javítanivalóval érkezett, ráadásul a hűtőrács és kormány nem volt eredeti (utóbbi most sem az).
Ahhoz, hogy rozsdamentes legyen, cserélni kellett a küszöböket, illetve javítani az ajtók alját és az első váznyúlvány összekötőjét. Új rugókat és a lengéscsillapítókat építettek be, de a hajtáslánccal nem volt különösebb gond, a motor erős, nem füstöl, jó a sűrítése.
Helyet foglalunk a hangulatos, nem túl nagy utastérben, amely a testesebb utasoknak még szűk is lehet,
viszont a puha, rugós ülések kényelmesek. Egyértelműen az amerikai iskolát követi a műszerfal, csak a már említett utólagos sportkormány nem illik az összképbe, a pult fényezett lemezfelületei is régi korokról mesélnek.
Mély hangon, erőteljesen morog elöl a benzinmotor, és bemelegedve sem igazán csendesedik el. Dinamikus, nagyon nyomatékos és a korai felkapcsolásokat is jól viseli, de a pörgetés ellen sem tiltakozik. Nagyszerű a váltó, a hosszú kar ferdén fut hátrafelé, így a kapcsolgatás nem előre-hátra, inkább lefelé-felfelé mozdulatokat igényel. Mivel nincs rudazat, a kar közvetlenül váltóházba nyúlik, könnyen jár és pontos. 90 km/h körüli a Volvo legkellemesebb utazósebessége, ilyenkor még normál hangerővel lehet beszélgetni, nyugodt egyenesfutásával sztrádán sem állítja a sofőrt kihívás elé.
Jól áttételezték a csigagörgős, rásegítés nélküli kormányművet, ha már mozgásban van a PV544, akkor tekerni sem nehéz, sajnos a pontosság és közvetlenség itt elméleti fogalom, a holtjáték nagy. Kanyarban billegős a futómű, viszont mivel eleve rossz utakhoz tervezték, a hazai kátyúkat is elegánsan kezeli, a jó komforthoz a ballonos gumik és az epedás rugózó ülések is hozzájárulnak. Érdemes vigyázni a négy dobos, rásegítés nélküli fékrendszerrel, meglehetősen gyenge és rosszul adagolható, ugyanakkor a Volvo mellett szól, hogy megfelelő karbantartással igen tartós és megbízható gép.
Nálunk egyáltalán nem számít gyakori veteránnak, és Skandináviát leszámítva a többi európai országban is inkább a márka más modelljeit, például a P1800-asokat vagy a későbbi szögletes modelleket övezi nagyobb érdeklődés. Pedig a PV igazán mutatós és járműtörténeti jelentőséggel is bíró autó, amelyet a német hirdetési oldalakon megőrzött vagy felújított állapotban már 15 ezer eurós ártól meg lehet szerezni, jellemzően a 86-95 lóerős Sport modelleknél fog csak vastagabban a ceruza. Akad néhány raliautó replika is, az egyterűek ősének is mondott Duett azonban ritka kincs.
Műszaki adatok – Volvo PV544 (1965)
Motor: OHV-vezérlésű, soros négyhengeres benzinmotor, elöl hosszában beépítve. Hengerűrtartalom: 1778 cm3. Furat x löket: 84,0 x 80,0 mm. Kompresszióviszony: 8,5:1. Teljesítmény: 75 LE, 4500/perc fordulaton. Nyomaték: 137 Nm, 2800/perc fordulaton.
Erőátvitel: négyfokozatú kézi váltó, egytárcsás száraz kuplung, hátsókerék-hajtás.
Felfüggesztés: elöl kettős keresztlengőkarok, hátul merevtengely ferde vezetőkarokkal. Elöl-hátul tekercsrugók és hidraulikus lengéscsillapítók. Egykörös fékrendszer, elöl-hátul dobfékek.
Felépítmény: kétajtós, ötüléses, önhordó acélkarosszéria. Hosszúság x szélesség x magasság: 4450 x 1590 x 1590 mm. Tengelytáv: 2590 mm. Saját tömeg: 1080 kg. Tank: 35 l.
Végsebesség: 145 km/h. Gyorsulás (0-100 km/h): 15,0 s.
Még több olvasnivaló a Retro Mobil novemberi számában: