Bence György

A politikum sajátossága

V. 2. Barát és ellenség megkülönböztetése

Az első válaszkísérlet természetesen magától Carl Schmittől származik, aki bevezette a politikum fogalmát. S ha szemügyre vesszük, hogy milyen választ kínált fel ő, akkor meg fogjuk érteni azokat, akik már a kérdés felvetésével szemben is gyanúperrel élnek.

Schmitt szerint ugyanis végső soron minden politikai döntés azon alapul, hogy kiket tekintünk - politikai értelemben - barátnak, illetve ellenségnek. Tudnunk kell, hogy kik veszélyeztetik a politikai közösség puszta fennmaradását. Vagy ha azt nem is, kik jelentenek olyan fenyegetést a politikai közösségre nézve, hogy minden eszközzel szembe kell szállnunk velük. Mert ha engedünk, akkor már nem érdemes ebben a közösségben élni. A barát meghatározása ehhez képest másodlagos. Politikai értelemben barát, vagyis szövetséges lehet bárki, akire számítani lehet a harcban.

Ezek valóban riasztó gondolatok, még akkor is, ha zárójelbe tesszük, hogy aktív náci korában kiket tekintett barátnak és ellenségnek Carl Schmitt.

De erőt véve riadalmunkon, könnyen belátjuk, hogy minden, akár a legliberálisabb politikai közösség is kizár magából bizonyos nézeteket és magatartásokat. S ha ezek nagyon felütik a fejüket, akkor letöri őket, ha kell, akár erőszakkal. A liberális és kevésbé liberális rezsimek között az a különbség, hogy keveset vagy sok mindent rekesztenek ki, hogy inkább a tevőleges fellépés ellen harcolnak, vagy a véleménynyilvánítás ellen is.

A politikum schmitti felfogásában azonban van egy olyan ferdeség, amelyet a jóindulatú értelmezés sem tud kiküszöbölni. A politikumban mindig marad valami erőszak. Erre - véleményem szerint, amit távolról sem oszt mindenki - joggal irányítja rá a figyelmet a politikai elmélet sötét géniusza. De akkor is, nem épp abban áll-e a jó politika, hogy erőszak nélkül, enyhébb eszközökkel próbáljuk elérni, amit lehet?