Borhidi Attila

A növények társadalma

Tévedés lenne azt hinni, hogy ezek valami forradalmian új gondolatok, bár kétségtelen, hogy ennek a gazdálkodási rendszernek a közgazdászok új nevet adtak, és integrált mezőgazdaságnak nevezik. De gyakorlatilag ezt a gazdálkodási elvet hívtuk racionális tájhasználatnak. Már a 70-es évek végén Láng Istvánnak - a Magyar Tudományos Akadémia későbbi főtitkárának - vezetésével készült Magyarországon egy olyan országos felmérés, amely azt vizsgálta, hogy mi az ország mezőgazdasági teljesítőképessége, ha valamennyi területünket ökológiailag a leghatékonyabban használjuk fel. Ez volt az ország agroökológiai potenciáljának felmérése. Ez a nagyjelentőségű munka a természet és társadalom olyan új típusú együttélése felé keresett utat, amelyet azóta az emberiség túlélésének egyetlen elfogadható stratégiájaként ismerünk: ez a fenntartható fejlődés elve. A fenntartható fejlődés nem azt jelenti, hogy a termelés és a profit az eddigiekhez hasonló - vagy esetleg még nagyobb - ütemben fog növekedni (ahogyan ezt számos tröszt- és bankvezér értelmezi). Ellenkezőleg, azt jelenti, hogy ezentúl a fejlődésért áldozatot kell hozni. Ahogy az utóbbi években egy egészségesebb életmód érdekében lemondtunk számos korábbi étkezési szokásunkról, életvitelünk más területein is bizonyos ésszerű lemondásokra lesz szükség.

Ma óriási területeken hadiállapotban él egymással a növényvilág és az emberi társadalom. Aki nem hiszi, nézze meg, hogy mi történik, ha egy rétet intenzíven legeltetünk. Először eltűnnek a rétről a specialisták, aztán eltűnnek a hivatalnokok - vagyis a generalisták - is, és csak a társadalmat fenntartó kompetitorok maradnak meg. A társulás egyfajúvá lesz, azaz uniformizálódik. Az uniformis a hadsereg viselete. Ez az uniformizálódott társadalom vészesen diszfunkciós, forrásait egyoldalúan használja fel, és előbb-utóbb kimeríti, teljesen hasonlóan ahhoz, ahogyan az emberi társadalomban a hadigazdálkodás teszi. Számos tevékenységre már nincs megfelelő szervezet, a társadalom sokszínű élete és termelőereje is hanyatlásnak indul. Ugyanakkor az uniformizálódott szervezetek támadásba is lendülnek. Járványszerű gombás megbetegedések tizedelik veteményeinket, pusztítják erdeinket, veszélyeztetik egészségünket. Légi háborút folytatunk a gyomokkal. A mi vegyi támadásainkra ők allergén pollenfelhővel válaszolnak. Az elpusztításukra szánt mérgek egy részét pedig szermaradvány formájában felhalmozzák szerveikben és visszakínálják élelmiszereinkben. Saját fegyvereinkkel fognak megverni bennünket.

Az emberi társadalom azonban még mindig az erő pozíciójából tekint a növényi társadalmakra. Pedig ha számításba vesszük, hogy az ember léte alapvetően a növényvilágra van utalva, rá kell ébrednünk arra, hogy ezt a háborút az ember semmiképpen nem nyerheti meg, s a tartós hadiállapotból is csak az ember kerülhet ki vesztesen.