Bryan Ferry: A csöndet egyre jobban szeretem

A Roxy Music-kal és szólóban is lemezek millióit eladó olyan, mint a klipekben: elegáns, kimért és udvarias úriember, aki körbeturnézta már Magyarországot, de még nem lépett fel nálunk, pedig nagyon szeretne. A brit poptörténet egyik legnagyobb hatású zenésze saját stúdiójában adott interjút az [origo]-nak.

Mostanában már megteheti, hogy akkor adjon ki új lemezt, amikor kedve tartja, néha négy-öt éven át is hallgat. Volt viszont olyan időszak is, amikor rendkívül termékeny volt - 1973-ban például egy év alatt három jelentős albumot is felvett (két Roxy Music és az első szóló). Ma már az ilyesmi teljességgel lehetetlen, de talán még akkortájt is szokatlan volt, hogyan sikerült ez?
- Bizony, és közben még ugyanúgy turnéztunk is, azt se feledje ki! Akkoriban iszonyú mennyiségű ötletem volt, tele voltam energiával, és tulajdonképpen nem volt semmi más dolgom, csak zenélnem kellett. Nem volt házam, sem családom, amivel foglalkozni kellett volna, a maival összehasonlítva sokkal egyszerűbb volt az életem. Meg fiatalabb is voltam, értelemszerűen.

Igen, de nem is feltétlenül erre gondoltam, hanem arra, hogy manapság már a zeneipar is annyira átalakult, hogy nem is lenne lehetséges az ilyesmi. Ezt belülről hogyan látja?
- Tény, hogy akkor még korai stádiumban volt ez a hatalmas üzleti gépezet, ami mozgatja a zeneipart. Akkoriban még nem volt olyan, hogy egy kiadó mondjuk hat hónapot adott volna egy zenekarnak egy lemez felvételére, ami őrülten sok idő. Nem volt ilyen szintű promóció, és a média sem telepedett rá ennyire: volt egy-két zenei magazin és kész, ennyi. 1973-ban még a napilapok nem foglalkoztak zenével, nem voltak zenetévék sem, és még sorolhatnám.

Az utóbbi pár évben nemcsak ezek változtak meg a zeneiparban, hanem a technológiai fejlődés szinte teljesen átalakított mindent. Ezt jó vagy inkább rossz dolognak tartja?
- Inkább azt mondanám, hogy érdekes. Az például jó dolog, hogy az élő fellépéseknek nagyobb súlyuk lett ismét, hiszen valahol erről kell, hogy szóljon az egész műfaj. Viszont nekem, mint alapvetően régimódi embernek érthetően nem tetszik néhány változás. Kezdetben volt ugye a vinyl lemez, ami önmagában is lehetőség volt egy műalkotásra: hatalmas borító, míg a másik oldalon a lemez részletei, kísérőszövegei. Aztán jöttek ezek (megvetően beletúr az egyik hangfal tetején egymásra pakolt CD-kbe): kisebbek, csúnyábbak, és ez a műanyag tok eleve azt mutatják, hogy eldobható tömegáruról van szó. Végül most meg már ott tartunk, hogy nem is kell fizikailag birtokolni a zenét, hiszen csak egy "adattömeg".

Akkor jól sejtem, hogy iPodja sincs?
- De, az speciel van. Viszont soha nem használom, eleinte eljátszottam vele, de nincs rá szükségem. Egyébként is, míg régen szinte állandóan szólt a zene, akármit is csináltam, ma már nagyon ritkán hallgatok bármit is. A csöndet viszont egyre jobban szeretem, és a zenei életet sem nagyon követem már évek óta.

Az azért biztosan nem kerülte el a figyelmét, hogy rengeteg új zenekarnál lehet felfedezni a Roxy Music hatását.
- Igen, ez is egy érdekes dolog. A legtöbb fiatal együttes, amit hallottam, valakire mindig akar emlékeztetni, legyen az a Stones, az Oasis vagy mondjuk a Nirvana. Legalábbis nekem úgy tűnik. Ez nem jelenti azt, hogy ne lenne olyan új zenekar, ami tetszik. Az Arcade Fire például fantasztikus, még az első albumuk idején láttam őket koncerten, óriási volt. Náluk érzem azt a szellemiséget, ami a régi Roxyt jellemezte. Amy Winehouse is kiemelkedik a mai mezőnyből szerintem, karakteres rock'n'roll személyisége van, nagyon tetszik.

Két éve egy új műfajban is kipróbálta magát: Neil Jordan Reggeli a Plutón című filmjében kapott egy mellékszerepet, méghozzá egy kéjgyilkost alakított. Hogyhogy pont ezt a felkérést fogadta el?
- Kaptam filmes megkereséseket korábban is, de akkor úgy voltam vele, hogy én zenész vagyok, és egy dologra szeretnék koncentrálni. Most viszont már kicsit felbátorodtam, egyébként is aktívabb lettem az elmúlt hét-nyolc évben, turnézás terén is. Előtte azért négy gyereket kellett felnevelni, jóval kevesebb időm maradt a család mellett bármi másra. Ami pedig a filmet illeti, tetszett a szerep, és jó volt kipróbálni magam egy másik műfajban, bár nem volt könnyű, ezen a rövid jeleneten is meglehetősen sokat kellett dolgozni. Lehet, hogy nem ez volt az egyetlen filmszerepem, ki tudja? Egyébként most nemrég láttam egy új filmet, a Flashbacks Of A Fool-t, a James Bond-ból ismert Daniel Craig főszereplésével. Akárcsak a Reggeli a Plutón, az is a hetvenes évek elején játszódik, és központi szerepet kap benne az If There Is Something című dal a legelső Roxy-lemezről. Nagyon tetszett, amit kihoztak belőle, tényleg jó film lett.

Önről azért lehet tudni, hogy az igazi kedvencei a negyvenes-ötvenes évek amerikai filmjei. Elvállalná Rick szerepét, ha mondjuk a Casablanca remake-jét akarná valaki megcsinálni, önnel a főszerepben?
- Hát, nagyon megtisztelő lenne, de kizárt dolog, hogy vállalnám. A Casablanca fantasztikus egy film, és amit Humphrey Bogart, Ingrid Bergman vagy Peter Lorre alakítanak benne, az felülmúlhatatlan. Valamennyien karakteres színészek, míg manapság Hollywoodban kis túlzással csak a hibátlan fogsor az alapkövetelmény. Szeretem azt a korszakot.

Ilyenkor nálunk el szokás mondani, hogy Casablanca alkotói között több magyar is volt, mindjárt a rendező, Michael Curtiz is Budapestről származott...
- Igen? Ezt nem is tudtam. Egy újabb érv amellett, hogy Budapesten is fellépjek egyszer, azt hiszem, jobban rá kéne feküdnöm a témára. Van a városban olyasfajta szép, régi színházépület például, ahol lehet egy-két ezer fős koncerteket tartani?

Van, nem is egy, bár ezekben ritkán, vagy egyáltalán nem tartanak könnyűzenei koncerteket...
- Ez ismerős dilemma, itt Londonban is meg kellett ezzel küzdeni annak idején. Amikor 1973-ban az első szólólemezem megjelent, a Royal Albert Hallban léptem föl az anyagával, mert egy nagyzenekar is kellett. Addig csak klasszikus zenei hangversenyeket rendeztek ott, én voltam az első rockzenész, aki koncertezett a Royal Albert Hallban, mára pedig már rengeteg rockkoncertet is tartanak ott.

Önnek a tavalyi év nemcsak a Dylanesque album miatt lehetett meghatározó, hiszen az emlékezetes náci-témájú nyilatkozata elég nagy vihart kavart. Hogyan látja a történteket utólag?
- Hát, nem szívesen beszélek erről, mert elég rossz emlékeim vannak... Abszurdnak mondanám leginkább. Főleg az a feltételezés, hogy én fajgyűlölő lennék, amikor eleve zenész vagyok, akinek a legnagyobb bálványai szinte mind feketék vagy éppen zsidó származásúak. Furcsa világot élünk, és sajnos lassan minden kijelentés politikai fennhangot kap, még az is, ha mondjuk cipőkről vagy frizurákról beszél az ember.