Fésüs László

III. Sejthalál-gének

Bizonyára az eddigiekből is kitűnt, hogy az apoptózis igen fontos biológiai jelenség. Azt gondolhatják, hogy molekuláris részleteinek tisztázása már hosszú ideje az orvosbiológiai kutatások hangsúlyos részévé vált. Pedig nem így van. Hosszú ideig még leírása után sem fogadták el létező jelenségnek, illetve nem tették fel a kutatók maguknak a kérdést: mi történik a rengeteg naponta születő új sejttel szervezetünkben? Jól mutatják ezt a témával foglalkozó közlemények: számuk csak a kilencvenes években elején kezdett el növekedni, majd drámaian megugrott; napjainkban már eléri az évi 12-13 ezret - lásd az animációt: Apoptózis cikkek a tudományos irodalomban.

A kezdeti tartózkodást részben magyarázhatja egyfajta idegenkedés a halál biológiájának kutatásától, és persze az, hogy igen nehéz olyan sejtjelenséget vizsgálni, ami az adott szövetben legtöbbször a sejtek jóval kevesebb, mint 1%-át érinti.

11. ábra

12. ábra

13. ábra

A fordulópontot kétségkívül a sejthalál-gének felfedezése jelentette, ami egyértelművé tette, hogy az apoptózis - szemben a nekrózissal - a sejtek aktív részvételével zajló folyamat. Sidney Brenner, John Sulston és Robert Horvitz 2002-ben orvosi Nobel-díjat kapott ennek az intellektuális keretnek a megalapozásáért (11. ábra). Brenner vezette be a Caenorhabditis elegans fonálférget a sejtbiológiai jelenségek modellszervezeteként. (12. ábra) Az "elegáns" fonálféreg, Sulston tárta fel, hogy ebben az "elegáns" szervezetben az ezer körüli sejt mindegyikének a sorsa külön-külön vizsgálható, a sejtsorsokat gének határozzák meg, és a sorsok egyike meghatározott sejtek esetében mindig sejthalál.

14. ábra

Animáció: a biológiai elhalás alaplogikája.