Hazafiság, bűnözés

Sétányon ül egy védőrács mögött a hős. Elegáns és szomorú. Így kezdődik Az utolsó éjjel, Spike Lee legújabb filmje. De már előtte is elkezdődik a film: jönnek a betűk, látjuk New Yorkot, mint annyiszor amerikai filmek elején, de ezúttal mindig úgy, hogy a WTC helyén égbe meredő fénycsóvák a vászon közepén legyenek. Az alkotók úgy keresik a terápiát, hogy közben keresnek hozzá egy bukott embert a megsebzett városban.

Ebben a régióban, ahol egy hete játsszák a filmet, a nemzeti sorstragédiákról készült alkotásoknak, a hazáról szóló elmélkedéseknek sokkal síkosabb a talajuk, mint Amerikában. A Lajtán inneni közegben a giccs határa sokkal élesebb, mint az ottani vélekedés szerint. Ezzel együtt Az utolsó éjjel nem okozhat lekezelő legyintéseket a világ ezen felén sem: óvatos és érzékeny darab, annak ellenére, hogy egyszer-egyszer talán túlzásnak tűnik annak, aki a fanyalgást hivatalból űzi.

Hol, ki rontotta el? Mi köze van ehhez ennek a rengeteg idegennek? Lehet, érdemes-e máshol és máshogy élni mint a megszokott és mindennél elevenebb New Yorkban? Esendőségeinkkel mennyit kell foglalkoznunk? Több tucat helyzetben merülnek fel ugyanezek a kérdések a film közben, mely úgy szól a bűntudatról és a kétségbeesett tehetetlenség érzésről, hogy a jelentkező aggodalmak finoman egymáshoz simuló és nagyon különböző konfliktusokban merülnek fel.

Nem tűnik modoros moralizálásnak a film, miközben végig mindenki ilyeneken aggódik. Megtehetik-e amit akarnak, bűnös-e a gondolat, milyen identitást kell választaniuk, és elrontották-e valahol. A kérdések hol komikus, kisstílű aggodalmak, hol meg szó szerint életbevágóak. A krimiszerű vonal a film gyors pergésével együtt pedig szórakoztat és izgat eléggé ahhoz, hogy ne kelljen köldökvizsgáló sóhajtozás-sorozatnak érezni a filmet.

Mert jönnek a szereplők: a Puerto Ricó-i gyönyörű lány, az ír alkoholista tűzoltóveterán kocsmáros, az ukrán maffiózó, a leszakadt drogos, a tetovált diáklánytól izgatott kispolgár tanár úr, a brókerkirály és az epizódszereplők még szélesebb hada, a tablószerűen felmutatott pakisztáni taxistól az olasz gyerekekig, a koreai gyümölcsárustól a fekete gettólakókig. Hú de szép, ez mind New York, és milyen borzalmas, ez mind New York, mondják ki sajnos egyértelműen, de elég könnyedén ahhoz, hogy ne keverjük össze a darabot a Spektrumra képzelt "A Nagy Alma színes húsa" című fantázia-dokumentumfilmmel.

És erre a sok sokszor vicces, kicsit ironikus aggodalom-halomra rátelepszik a klausztrofóbia, a fő gond, a bezártság hét éve előtti utolsó pillanat. 24 óra vergődése a film fő vonala, mely önmagában is egy kínos és kimeríthetetlen dráma-téma, tele fantaziálási és emlékezési lehetőséggel.

Hogy ezt a személyes drámát összekapcsolták hétköznapibb személyes aggodalmakkal és nemzeti sorskérdéssel, az egyszerre gyengíti a kamaradrámában rejlő izgalmak lehetőségeit és színezi hazaszeretetről szóló vallomássá a filmet. Az ilyen arspoetica-szerű állásfoglalások sokszor tesznek poszterré egy filmet, mert a szereplők ilyenkor nagy gondolatot kell hogy illusztráljanak, ahelyett, hogy személyes küzdelmük válna magává a történéssé. Ezt néha csak a hős képek alatti narrációjával tudták megoldani, ami általában kényszeredett stíluselem. A film utolsó perceiben megjelenő "amerikai-élet fantázia" egyértelműen az állásfoglalás-üzenet irányába zárja le a személyes ügyből kiinduló filmet. Hogy jó-e üzenni a játékfilmen ekkorát, az személyes ízlés kérdése, de hogy meg lehet tenni ízlésesen és izgalmasan is, arra bizonyíték Az utolsó éjszaka.

dr. Igó