Vásznon a vasfüggöny másik oldala

Az Egy veszedelmes elme vallomásai nagyon szórakoztató hidegháborús vígjáték. A vasfüggöny túloldaláról néz az örökké havas Európára, miközben korrajzban ott is tréfál, ahol mi csak most tartunk függönyomlás után: a gagyi tévé rátelepszik a fokozódó nemzetközi helyzetre.

A Vészhelyzet-ből Ross doktorként ismert George Clooney remek szórakozást nyújt filmrendezőként is. Első játékfilmje, az Egy veszedelmes elme vallomásai az első hollywoodi film, amiben Wartburg is van, és ettől máris a miénknek érezhetjük a mozit. Pedig ismerős az érzés máshonnan is. Az amerikai Tanú is ez a film, ahol a valamit folyton kérő Virág elvtárs típusát Clooney vállalta magára, míg (hiszen Amerikában vagyunk!) a gátőr itt tévéproducer és popszámszerző. A közeg viszont nem kevésbé botrányos, a CIA (illetve elődje, az OSA) éppoly bugyután brutális, mint Bástya elvtárs emberei. A közeg persze oldottabb, ez mégiscsak Amerika, ráadásul a hatvanas-hetvenes évek, a hippik virágot festenek, a macskakeretbe foglalt szemüveg mögött társadalmat bírál a szociológusnő, és a kritizált közösség széles rétegei olyan vetélkedőkért rajonganak, amelyeken a ledőlt vasfüggöny innenső oldalán csak most csámcsogunk.

George Clooney és Sam Rockwell

A kedves iróniával nevetségessé tett világ itt is ismerős: van elég benyomásunk a hatvanas évek Amerikájáról és a hidegháborús hisztériáról ahhoz, hogy értsük és magunkénak érezzük a túloldalon készült paródiát is. A zsidó, szerencsétlenből menővé vált médiaguru archetípusa se idegen a magyar mozizók előtt.

Különösen perverz örömet okozhat az itteni nézőknek Európa ábrázolása. A tévéfelvételt egzotikus tájakon (NDK, Helsinki, Ausztria) forgató hős gyilkolni is átjár, de nem csak a vér teszi rideggé az öreg kontinenst. A film szerint itt ugyani mindig esik a hó, élesen szembehelyezkedve a kaliforniai klímával, amelyet csak a napszemüveg viselése teszi elviselhetővé a harsány színű stúdiókon kívül. A hidegháborús sztereotípiák képi sorjázása akkor is találó, ha a kelet-berlini utcákon egyetlen olyan Lada is parkol a sok régi kaszni között, mely biztosan már a glasznoszty terméke volt.

A félmúltba révedő kémfilmeknek is kultusza van. A fal leomlásával az egykori harcosok komikussá váltak, és érdemeik elismerése helyett élcelődések céltáblái lettek. A filmben szépen keveredik a szerelmi szál, a kémkrimi és a médiatörténeti paródia. A három, önmagában gyengécske vonal folyamatos szórakoztatássá erősítik egymást. Ötletesen mozog a kamera, vicces, ahogy a jelenetek egymásba gabalyodnak, és az apró helyzetkomikumok is rengeteg ötlettől és kedélytől duzzadnak. Az idősíkok közti óvatos ugrálás pedig izgalmassá teszi a történetet, ez is a játékosság eszköze csupán. Nem akarnak az alkotók erőltetni semmi többet, mint a kellemes játékot, lazán kitöltve a 134 percet. A végső tanulságként elhangzó szentencia pedig bebizonyítja, hogy az egyszerűség és bonyolultság határai igazából nem élesek, és összemosva élvezhetőek.

Sam Rockwell és az igazi Chuck Barris

A főhős, Chuck Barris, létező személy, a film önéletrajzi regényéből készült. Különös erénye a filmnek, hogy úgy csinál, mintha valóban hiteles életrajzi alkotás lenne, holott egyáltalán nem az. Clooney maga is nyilatkozta, hogy nem is akarja tudni, hogy valóban ügynök volt-e, és valóban ölt-e 33-at a főszereplő. Ugyanakkor vannak dokumentum- vagy áldokumentum-betétek a filmben, amikor régi ismerősök, kollégák mondanak egy-egy mondatot. Ez a játék tovább erősíti a film iróniáját, ami vidám, sokszor morbid hülyéskedésig is gerjed több ízben, elég arra emlékezni, amikor azt mondják, hogy askenáci.

A vidám film kielégíti azt is, aki a gyakorlatozás közben véletlenül megölt önkéntesen kíván hahotázni; és somolygásra késztetheti a fanyalgó médiateoretikusokat is. Tessék elmenni szórakozni a moziba!

dr. Igó