Édesapa ekkora halat fogott

Dr. Igó a moziba menet három vándorral találkozott. Mindegyik bajban volt, de segített nekik, és kapott cserébe varázssípot, bűvös dobot és mágikus csengettyűt. A filmet megnézte, de közben akkora eső volt, hogy hazafele menet építenie kellett egy bárkát, amibe beleültetett minden állatból kettőt, hogy túléljék az egészet. A végén sikeresen odaért a meccsre, és a Debrecen továbbjutott az UEFA-Kupában.

Ha a Nagy hal című film hőse írna a róla szóló filmről, akkor valahogy a fentiek értelmében kezdené. A Nagy hal a kisfiús romantikát a haldoklás elégiájával szentesíti, szórakoztató képekkel és kedvesen idióta történetekkel. A hétköznapi élet menthetetlen unalmát és bezártságát mesékkel elfogadhatóvá tevő, saját fantáziájába beleboruló figura a legáltalánosabbal kezdi: "Ekkora halat fogtam!" A film kétszeresen is nagyon érdekes: megmutatja az idősödő amerikai generáció fantáziáit, remek bepillantást nyújtva a XX. század második felének középosztályi legendáriumába, felsorolva az élő népmesék ikonjait, melyben összekeveredik a cserkész-hagyomány a vietnami háborúval, a tündérmese a Biblia-órák hőseivel. Másrészről a képi ötletek remekül illeszkednek a történetek hétköznapi keretbe foglalt lélegzetelállító bizarrságaihoz. A film ezért mindenképpen szórakoztató, és nagyon közel áll ahhoz, hogy izgalmasan tragikus is legyen.

Ahelyett azonban, hogy édesapa igazi titkát megértenénk, vagyis az örök meséléssel leplezett fájó dilemmát középpontba állítanák a dramaturgok, a végső megnyugvás közepesen érdekes elfogadásával kell megelégednie a nézőnek. A film egyik legizgalmasabb pontján félig-meddig kiderül, hogy az egyébként remekül szerkesztett csatangolás fantázia-országban mi végre volt. Majdnem megértjük azt a fájdalmas fordulatot a való életből, ami álvilági elrévülésbe vezette a hőst. Két nő és két boldogság között kellett választani egyszer régen, kompromisszum nem volt. A párhuzamos kapcsolat helyett egy kitalált világ került a meglévő, egyetlennek választott becsületes hétköznapok mellé. Itt majdnem tökéletessé válik a film, mert a fordulatos érdekes mellé felzárkózott volna a személyes dráma is. Ez a szál azonban hirtelen szertefoszlik, mint a mesék tündérvilága, és helyette a mesék értelme hirtelen gyászterápiás eszközzé válik. Ráadásul a legendák félig megelevenednek a fináléban, és elkenődik így az a feszültség, ami a kitalált menekülés és a valódi lemondás között még izgalmasabbá és pláne személyesebbé tette volna a Nagy hal-at.

Így sincs persze oka panaszkodni a nézőnek. Ezernyi kedves fiús hőstörténet elevenedik meg, a jó sportolóról, aki hülye osztálytársát nem csak a pályán, de a legjobb csajért vívott versenyben is legyőzi; a katonáé, aki hős; az óriástól és boszorkánytól sem félő kisfiúé; a becsületes egyszerű embereket megmentő adakozó üzletemberé; a szerelméért éveket szolgáló legényé; a vándorcirkusz bizarr világába csöppent inasé; és persze a legsikeresebb horgászé. Csupa olyan történet, melyeknek alapjait ismerjük, de az amerikai XX. században megjelenítve mindez egyszerre mókás és varázslatos. Amikor az óriás kocsikat borogat az útkereszteződésnél, vagy a sziámi ikrek a vietnami tiszteknek énekelnek ejtőernyős-támadás idején, azok olyan kockák, melyek kedvéért érdemes hátradőlni a sötét terem számozott székén. Miközben a mese igazi mesének tűnik, rendre feltűnnek figurák az ismert és létező világból, akik így karikatúrává válva nem csak a történetet teszik viccesebbé, de kiszólnak, hogy egyébként ilyenek tényleg itt rohangálnak közöttünk.

Miközben a lenyűgöző mesevilág állandóan megelevenedik édesapa történeteiben egy-egy viccel kiegészítve, a hős haldoklik. E feszültséget méltóságteljes kegyelettel kezeli a film. Bár a két szál közti feszültség nyilvánvaló, óvatos finomsággal nem engedi, hogy szakadék legyen játék-boldogság és valós szenvedés között. Ez kicsit enyhíti mindkét oldal erejét, de korántsem annyira, mint az örökké visszatérő narráció. A remek ötletekkel teletűzdelt film ezért nem taglóz le, és bizarrsága ellenére is egy kicsit langyos marad. Viszont szórakozásnak tökéletes, és ennyi elég is.

dr. Igó