- Tillával milyen volt a casting?
- Hasonló, mint amit az előbb elmeséltem. Előbb elhívott egy beszélgetésre, amin nagyon kínosan éreztem magam. Leállított egy kamerát egy stúdióban, és csak beszélgettünk. Én hihetetlenül zavarba jöttem, mert már láttam magam előtt, ahogy ő ezt este visszanézi vizsgáztató szemmel. Aztán megnézett egy előadásban, és visszahívott egy 3 órás próbafelvételre. Ott már majdnem ugyanazt éreztem, mint a cseh rendezőnél: hogy Tilla úgy gondolja, lehet, hogy megvan. Szóval volt benne valami öröm vagy lelkesedés, ami még többet akart kihozni belőlem. És így sikerült is.
- Egy filmbéli jelenetet kellett eljátszanod?
- Igen, azt a monológot, amit a terápián mondtam. Előtte elküldték nekem a forgatókönyvet, és Tilla felhívott telefonon, órákig beszélgettünk. Emlékszem, a szolnoki színház öltözőjében feküdtem a díványon, és egy csomó dolgon átmentünk, ami segített a gondolkodásban. Így már tudtam, hogy mit akar. Mert egy válogatáson az is nagyon nehéz, hogy elkapja az ember, amit a rendező látni szeretne. Ahhoz, hogy jól sikerüljön, a te elképzelésednek egyeznie kell a rendező akaratával. És ha előtte nem beszélünk róla, akkor ez nagyon nehezen jön össze.
- A Szemle sajtóvetítése után azt mondtad, ezzel a monológgal még a forgatáson is sokat foglalkoztatok, rengetegszer nekifutottatok.
- Igen. Hiába volt a Pánik Tilla első filmrendezése, ösztönösen jót gondol a színészetről. Tudja, hogy ha azt akarja, hogy a néző a szereplővel együtt érezzen, vele menjen, akkor monológot kell adni a szájába és közeliket kell mutatni róla. Ezt a monológot pedig mindeképp egyben akarta felvenni, vágás nélkül. Ezért egy egész délelőttünk ráment. Az volt benne a nehéz, hogy érzelmileg az embernek teljesen a helyén kellett lennie, miközben Tilla semmiféle színészekedést nem akart látni. A kamera egészen közel jött az arcomhoz, és nem engedett meg semmilyen technikázást - még annyit sem, amennyi színházban fel sem tűnne. Közben azért meg kellett teremteni egy ívet a monológon belül, hogy láttassunk egy teljes folyamatot. Volt olyan, hogy az eleje jól ment, de a végére kifáradtam, előfordult, hogy az elejébe bekerült egy kis baki, ami tönkretette az egészet, hiába sikerült aztán teljesen jól. Szóval már azt sem tudom, hogy mikor készült az a verzió, amelyik végül bekerült a filmbe.
- Ez a monológ arról szólt, hogy mindenki más tökre bírja az iramot, éli az életét, leküzdi az akadályokat, csak Zsuzsi érzi úgy, hogy neki nem megy - ettől külön utálja magát. Te melyik részét érezted ismerősnek?
- Én az egésszel tudtam azonosulni, noha az életben elég erősnek érzem magam. Még kudarcokban is. De bemutatók után azt szoktam érezni, hogy most nagyon kiadtam magamból valamit, és rám jön valamilyen fura ember-undor. Legszívesebben elmenekülnék. Ilyesfajta szorongást sokszor éreztem már. Meg mást is Zsuzsi karakteréből. Például ahogy Kirill szakít vele, az annyira abszurd... azt hiszem, ebbe én is belebolondulnék. Begolyóznék, mint Zsuzsi, az biztos.
- Hogy érted, hogy erősnek érzed magad, még kudarchelyzetekben is?
- Azt hiszem, én a lelkem legmélyén egy sportoló vagyok. Kitartó vagyok. Először ugyan ledönt a kudarc, kicsit sajnálom is magam, de aztán hamar össze tudom szedni magam.
- Sportoltál is?
- 10 évig kézilabdáztam. És a színészi létet, a társulati munkát mindig is a csapatsporthoz hasonlítottam magamban. A cél ugyan az, hogy gólt dobjunk, de ehhez hozzá kell járulnod úgy is, hogy jó passzokat adj és hogy ezt mások visszaadják. A színházban sem lehet csak magadra gondolni. Képtelenség, hogy valaki egyedül legyen jó. Csak úgy működik, ha jó a rendező és jók a partnerek.