Csak azok a fránya szörnyek ne lennének!

A rasztahajú gyilkológépek háttérbe szorulnak a Ragadozókban, az emberek sokkal érdekesebbek náluk. Antal Nimród harmadik amerikai filmjében a speciális effektek nem túl speciálisak, de kellő kárpótlást nyújt a sok remek színész és a mesterien adagolt feszültség.

Honfitársi kötelességünk megnézni Antal Nimród új filmjét a moziban. Milyen gyakran láthatjuk a 20th Century Fox logóját egy magyar rendező filmje előtt? Ugyanazt a robosztus logót, amivel a Star Wars-filmek, meg a Drágán add az életed részei indultak. Nem tudom más, hogy van vele, de ha én meghallom azt a pergődobot és azt a fanfárt, azonnal tudatmódosult állapotba kerülök. Jöhet a moziélmény.

Számtalan kritikában olvastam, hogy a Ragadozók úgy kezdődik, hogy Adrien Brody szabadesésben zuhan az égből, és próbálja kinyitni az ejtőernyőjét, mielőtt szörnyethalna. Bevallom, ez a jelenet a képzeletemben jóval hatásosabb volt, mint ahogy aztán a filmben megjelent: Brody arcát szélgép fújja, vetített felhők előtt kapálózik. Tizenkilenc évvel ezelőtt a Holtpont-ban már tudtak hiteles zuhanást csinálni, nem értem, miért kell most visszanyúlni a Szupernagyi effektjeihez. Ez a film legnagyobb hendikepje - a gyenge effektek.

Brody egy dzsungelben landol, ahova további emberek potyognak, összeverődik egy színes kis csapat. Érkezési sorrendben: van itt egy mexikói gengszter (Danny Trejo), egy tohonya orosz katona (Oleg Taktarov), egy izraeli kommandós csaj (Alice Braga), egy öltönyös jakuza (Louis Ozawa Changchien), egy rabruhás pszichopata (Walton Goggins), egy feka hústorony (Mahershalalhashbaz Ali), és egy látványosan oda nem illő szemüveges fiatalember (Topher Grace). A legtöbben talpig felfegyverkezve, és látszólag végtelen mennyiségű munícióval ellátva. Egyikük sem tudja, hogy hol vannak, hogy kerültek oda, és mit keresnek ott, ezért érthető módon ingerültek. A Kontroll-ból és A szállítmány-ból tudjuk, hogy Antal nagyon ért az emberek közötti feszültség ábrázolásához, és most is azok a pillanatok a legerősebbek, amikor kóstolgatják egymást a nehézfiúk.

Már az előzetesből is kiderült, hogy a brigád egy idegen bolygóra csöppen, ahol vadásznak rájuk. A helyszín idegenségét nem sikerült megfelelően érzékeltetni: ismerős vidékeket látunk, semmi nem utal arra, hogy egy másik bolygón lennénk. Mutatnak egy egzotikus növényt, de annak meg valaki egyből megmondja a latin nevét, úgyhogy az sem számít. Bele kellene borzonganunk abba a nagytotálba, amikor Brodyék egyszer csak kiérnek a dzsungel szélére, és megpillantanak az égen egy csomó furcsa égitestet. Sajnos ezt a döbbenetesnek szánt látványt hazavágják a béna effekttel. Úgy néz ki az ég, mint azokon a giccses képeken, amiket a balatoni bazársorokon kerek edények segítségével festékszóróval fújnak papírra a megélhetési művészek.

Imádom az ilyen osztagos akciófilmekben, hogy minden csapattagnak megvan a maga speciális fegyvere, amihez akkor is ragaszkodik, ha a szituáció amúgy egy totál másmilyen fegyverért kiáltana. Brody dobtáras soklövetűje, vagy az orosz melák golyószórója a legtöbb helyzetben praktikus, de az már elég mókás, amikor a jakuza egy procc stukkerrel lődöz a pokol kutyáira, de az izraeli csaj távcsöves puskája sem túl hatékony a közelharcban. Annyira idétlenül azonban nem mutat egyikük sem, mint Orlando Bloom A Gyűrűk Ura valahányban, amikor a kis nyilaival próbált meg térdre kényszeríteni egy dömperkocsi méretű szörnyeteget.

Louis Ozawa Changchien

A japán fickó, akit - mit ad Isten - Hanzónak hívnak, a film folyamán talál magának egy szamurájkardot, később ezzel támad neki az egyik nyáltól csöpögő förtelemnek. Antal finom eleganciával oldja meg az összecsapást, mely szépségéből csupán az az apróság vesz el, hogy az addig némaságba burkolózó japánról kiderül, hangja is van: minden csörténél idétlen harci kiáltásokra ragadtatja magát. Jobb lett volna, ha csendben marad.

A film feléig tökéletesen fenntartott feszültség akkor kezd elszivárogni, amikor megjelenik Laurence Fishburne. Ő azt az instrukciót kaphatta, hogy csináljon úgy, mint Marlon Brando az Apokalipszis most-ban (gyengébbek kedvéért egy ponton még A Valkűrök lovaglásá-t is elkezdi dúdolni), de zakkant magánszáma bizarrul hat a többi sztoikus figura között.

Laurence Fishburne

Adrien Brody viszont nagyszerű. Annyira rákoncentrál a szerepre, hogy pusztán az akaraterejével elhiteti velünk, hogy ő most igenis egy elitkommandós, még ha ezt eleinte kétkedéssel is vesszük. Kitalált magának egy macsó morgást, mintha a szavakat csak nagy erőfeszítések árán tudná kimondani, mert egy dagadt ember ül a mellkasán. Minden mondata után kicsit kifújja magát.

Alice Braga is erős, ő kap még Brody után a legtöbb kibontakozási lehetőséget. Kedvenc momentumom a filmben (ez kicsit szpojleres, vigyázat), amikor Braga egy irányába csörtető kutyaszerű szörnyetegre szegezi a pisztolyát, majd rájön, hogy minden hiábavaló, és inkább saját halántékához emeli a fegyvert. Ha meg kell halni, akkor így haljon meg. Remélem, ezt Antal Nimród találta ki.

Most nem fogom egyenként méltatni az összes színészt, de a többieknek is sikerül néhány gesztussal vagy mondattal olyan figurákat felskiccelni, akiket akkor is szívesen elnéznénk, ha történetesen nem vadásznának rájuk földönkívüli lények. Sőt, talán akkor még szívesebben elnéznénk őket.

Alice Braga

Feltűnhetett az olvasónak, hogy eddig alig ejtettem szót magukról a ragadozókról. Nos, róluk jobb lenne megfeledkezni. Ott poroszkálnak a háttérben, néha muszáj összecsapni velük, lóbálják a kitépett gerincoszlopot, de az az érzésünk, mintha Antal is csak kellemetlen kötelező elemként gondolna rájuk. Nem válnak markáns figurákká, nem sikerül őket a történet integráns részévé tenni, csak időről-időre elterelik a figyelmet a jó kis emberi drámáról.

Mivel Antalék az 1987-es Ragadozó folytatásaként szeretnék pozicionálni a filmet (a Ragadozó 2-ről és a AVP-filmekről inkább nem vennének tudomást), elhelyeztek egy csomó utalást a klasszikus Schwarzenegger-filmre. Ezek között van, amelyik jobban működik, van, amelyik kevésbé. Megér egy rajongói félmosolyt, amikor Brody beledöfi a vadászkését egy skorpióba, a szikláról a folyóba potyogós részt is ötletesen hasznosították újra, valamint az a jelenet is indokolt, amiben Alice Braga gyakorlatilag elmeséli az első rész sztoriját. Nem túl kreatív viszont, hogy a végefőcím alá ugyanazt a számot rakták be, amit Schwarzeneggerék hallgattak a helikopterben. Egyrészt hangulatában nem is illik ehhez a filmhez, másrészt Antaltól többet vár az ember: aki öt évvel a Kill Bill előtt már Nancy Sinatrát használt a filmjében (a These Boots Are Made for Walkin'-t a Biztosítás végén), az igazán találhatott volna valami különlegesebb dalt.

Adrien Brody

Most átolvastam, amit eddig írtam, és úgy érzem, hogy rosszabbnak mutattam be a Ragadozók-at, mint amilyen valójában. Könnyebb rámutatni a hibáira, mint kiemelni az érdemeit. Felesleges szuperlatívuszokban beszélni róla, mert mindenki tudja, hogy ez még nem az a nagy film, ami Antal Nimródban benne van, hanem csak egy jó ízléssel elkészített nyári akciófilm, aminek minden kockája vállalható (kivéve talán az a pár kocka, amibe belerondítottak az effektesek), és nincs benne egyetlen kínos jelenet sem. Remek a színészvezetés, az első ötven perc kifejezetten izgalmas, később már kicsit elkalandozott a figyelmem, elkezdtem azon gondolkodni, hogy hol kéne vacsorázni, kit kéne felhívni, érvényesítettem-e a parkolócédulámat, stb. de akkor megint jön egy csendesebb jelenet Brodyval és Bragával, ami behúzott. Aztán a végén elsőként írják ki nagy betűkkel, hogy "Directed by Nimrod Antal", aztán nem sokkal később, hogy "Director of Photography: Gyula Pados, HSC". És ezeket jó érzés volt látni.