A világegyetem és Brad Pitt - Az élet fája kritikája

Hollywood ügyeletes férfisztárja az élet nagy kérdéseit feszegető művészfilmben vállal szerepet, ahol ráadásul kellemetlen, már-már zsarnoki apát alakít. Brad Pitt-től nem várna ilyesmit az ember, de Terrence Malick rendező kedvéért érdemes volt. Az élet fája maradandó és egyedülálló élmény, amit nem véletlenül hasonlítottak többen Tarkovszkij filmjeihez. Popcorn-mozihívők kerüljék.

A történet - első látásra - egyszerűbb nem is lehetne. Mr. O'Brien (Brad Pitt) és Mrs. O'Brien (Jessica Chastain) egy idilli texasi kisvárosban él három gyermekükkel az ötvenes évek Amerikájában. Az apa feladta zenész álmait, megbékélni azonban nem tudott magával, és ebből fakadó keserűsége az egész család életét megmérgezi. Vaskézzel fogja a gyerekeit, így próbálja felkészíteni őket az élet igazságtalanságaira. Az anya pedig megadóan tűr, és közben próbálja átadni mindazt a szeretetet a gyerekeinek, amit az apjuktól nem kaphatnak meg. A gyerekek - főleg a legnagyobb - két teljesen eltérő életszemlélet között őrlődnek. Ez azonban csak az egyik rétege a filmnek: mellette - látszólag oda nem illő módon - képes beszámolót is kapunk az univerzum születéséről, sőt egy ponton még néhány dinoszaurusz is feltűnik a vásznon.

Ha ez a pár mondatos ismertető valakiben azt a képzetet keltette, hogy a film elkezdődik valahol, majd befejeződik máshol, az téved. Az igaz, hogy több karakter is komoly érzelmi utazáson megy keresztül, de maga a film szabadon ugrál térben és időben. Terrence Malick rendező egyszerűen nem azt tekinti feladatának, hogy érthetően elmesélje egy texasi család történetét, és végigzongorázva az éveken megmutassa, milyen volt felnőni egy szigorú, megkeseredett apa, illetve egy szerető és jóságos anya árnyékában. Nem, helyette pont olyan hézagosan és spontán módon mesél a film, mint ahogy visszaemlékszünk az elmúlt időkre. Egymásra lazán épülő érzések és emlékfoszlányok követik egymást. Malick eddigi filmjeiben fokozatosan egyre bátrabban hagyta el a hagyományos, lineáris történetmesélés szabályait, hogy helyette lazán kapcsolódó emlékképeket fűzzön össze. Ebből a szempontból Az élet fája (The Tree of Life) Malick leginkább kísérletező filmje.

Ez a fajta szerkesztésmód persze megnehezíti a néző dolgát, hogy rendet vágjon a képek erdejében, másrészt viszont, ha hajlandó a játékra, és képes elmerülni a képekben, a jutalma nagy lesz. Azzal, hogy nem egyértelmű és megszokott, amit a vásznon lát, a néző nagyobb szabadságot kap, és a látottakhoz szabadabban köthet saját érzéseket, a fantáziája könnyedebben kaphat szárnyra, és ezáltal - hiába szól a film olyan nagyszabású dolgokról is, mint az élet születése - intim, bensőséges élményben lesz része.

Malick eddig az amerikai történelem nevezetesebb epizódjait, helyszíneit használta fel, hogy általános érvényű filozófiai kérdéseket fogalmazzon meg filmjeiben (például Az őrület határán a II. világháború egy csatáját merevítette ki, Az új világ az Amerikát benépesítő telepesek dilemmáit mutatta be). Az élet fájá-ban azonban Malicknek már nincs szüksége a történelemre, túllépett ezen. Az életet az univerzummal párosítja - így kerülnek elő a dinók.

Ha egy Malick-film működik, akkor képes kiölni belőlünk pár órára az évek során felvett, a túléléshez elengedhetetlennek gondolt cinizmust. Nem csömörlünk meg az egyébként valóban képeslapra való és akár giccsesnek is nevezhető látványtól, hanem a szinte állandóan mozgó kamerával együtt kutatjuk és feltétel nélkül, rajongva csodáljuk a képek által közvetített szépséges tájakat, azzal együtt, hogy tudjuk milyen szörnyűséges dolgok történnek rajta. Nem csömörlünk meg, mert maguk a filmek is nélkülöznek mindenfajta cinizmust, és mert őszinte rácsodálkozással, mérhetetlen kíváncsisággal viszonyulnak az emberekhez, a tájakhoz.

Ezért lehet az, hogy Malick úgy forgatott filmet életről és halálról, a kettő szüntelen körforgásáról, és közben mutatott tejútrendszert, bolygót, sivatagot, vízesést, újszülött csecsemőt, baseballozó gyerekeket, megbilincselt rabot, könnyező anyát, hogy az nem vált modorossá vagy - még rosszabb - nevetségessé, hanem megmaradt lényegében személyesnek és átélhetőnek.

Ahogy az összes Malick-filmet, Az élet fájá-t is elsősorban meg kell tapasztalni, nem pedig megérteni. A rendező művei szándékosan ellenállnak a kizárólagos értelmezési kísérleteknek: hosszú-hosszú oldalakon át lehet őket elemezni, és közben újabb és újabb ellentmondásokba fogunk botlani. Valaki művészieskedőnek mondaná a filmet, pedig csak arról van szó, hogy ahhoz, hogy működjön, az átlagosnál nyitottabb hozzáállással kell beülni a moziba.

Én például előzetesen idegenkedtem az univerzumtól meg a dinoszauruszoktól, és sajnáltam, hogy Malicknak már a történelem sem elégséges keret. Aztán győzött a varázslat: olyan ritka állapotba kerültem, aminek előhívására csak nagyon kevés általam látott film volt képes. Ilyen Tarkovszkijtól a Tükör, vagy éppen Malicktól Az őrület határán. De ahhoz, hogy el lehessen dönteni, Az élet fája van-e olyan nagyszerű és időtálló, mint a két említett film, még többször meg kell nézni.