Michelle (Mary Elizabeth Winstead) a stresszes helyzetekben mindig a könnyebbik utat választja, menekül a felelősség elől. Most épp egy válságba került kapcsolatból száll ki szélsebesen: jegygyűrűjét a közös lakásban hagyja, autóba száll, elhajt. Az országúton váratlanul telibe kapja egy platós kocsi, lesodródik az útról, elveszti az eszméletét.
Amikor magához tér, egy bunkerben találja magát. Megmentője, Howard (John Goodman) hajmeresztő hírekről tájékoztatja: a világot valamiféle nukleáris vagy vegyi támadás érte, a levegő szennyezett, mindenki meghalt. Többé nem biztonságos a szabadban, Michelle-t sem engedheti ki az effajta katasztrófákra tervezett óvóhelyről. A saját érdekében. A bunkernek van még egy harmadik lakója: Emmett (John Gallagher Jr.), a csekély értelmű tanyasi srác.
A Cloverfield Lane 10-re úgy a legjobb beülni, ha az ember minél kevesebbet hallott a történetről; a fenti szinopszis nagyjából a film első tíz percét öleli fel.
A háromszereplős thriller feszültségét ugyanis a bizonytalanság teremti meg.
Howard szemlátomást nem teljesen százas, de vajon egy bogaras remete, aki „összeesküvés-elméletből fekete öves”, csak most véletlenül ráhibázott, vagy hátsó szándékok mozgatják? Hihetünk-e neki, vagy elhallgat valamit? És mi van, ha igazat mond, mégis veszélyes vele maradni a föld alatt?
Ha lehetőséget kapnék, hogy megváltoztassak egy dolgot a filmmel kapcsolatban, egyből lecserélném a címét. Érthető persze, hogy Dan Trachtenberg rendező, valamint J. J. Abrams producer miért nem hagyták meg a forgatás alatti Valencia munkacímet: jóval több embert lehet becsődíteni a mozikba, ha a film már a címében hivatkozik Matt Reeves 2008-as szenzációjára, a talált filmes Cloverfield-re, jelezve, hogy ha történetében nem is, de szellemiségében a folytatása, egyazon univerzumban játszódik mindkettő.
Elvégre manapság, a Marvel töretlen sikerszériáján felbuzdulva boldog-boldogtalan univerzumot épít – friss hír, hogy még az új Scooby Doo-t (S.C.O.O.B. címmel, tudják, mint a S.H.I.E.L.D.) is egy összefüggő Hanna–Barbera világegyetem nyitódarabjának szánják. A terv nyilván az, hogy kedvező fogadtatás esetén néhány évente, antológiaszerűen újabb Cloverfield-fejezetek kerüljenek a mozikba. Így viszont a rejtélyközpontú sztori sava-borsa sérül, hiszen maga a cím spoilerezi el a film egyik nagy kérdését.
Szerencsére így is marad azért elég aggasztó kétely, amelyen Michelle-lel együtt rágódhatunk, és a szűk térbe szorulva, Howard fenyegető jelenlétének köszönhetően klausztrofób atmoszféra telepszik a filmre. Nem kell persze olyan mértékű nyomasztásra számítani, mint A szoba esetében, a feszes, átgondolt forgatókönyv, amelyen többek között a véres-verejtékes Whiplash író-rendezője, Damien Chazelle is dolgozott, elsősorban a szórakoztatást tűzi ki célul. Az élet-halál krízisek mellett simán megfér egy vidám betétdalra komponált puzzle-kirakós montázs.
Az is a forgatókönyv nagy érdeme, hogy egyenlő figyelemben részesül mindhárom bunkerlakó, megvannak a saját céljaik, vágyaik, egyszerű, ám jól kidolgozott karakterívük. A főszereplő egyértelműen Michelle, egy eszes, találékony, talpraesett hősnő, és Winsteadet, a megelevenedett lencsibabát máris felírhatjuk olyan újkori akciósztárok mellé, mint Emily Blunt vagy Charlize Theron, akik a tökösség mellett érzelmi árnyaltságot is bőséggel visznek a szerepeikbe.
Mellette Gallagher Jr. sem sikkad el, csendes, introvertált játékával nemcsak a figura mulyaságát, hanem eredendő jóravalóságát is kidomborítja. A film kulcsát azonban Howard adja, vele teljesedik ki ez az alkalmi diszfunkcionális család, az ő figuráján keresztül fogalmazódik meg a paternalista férfimodell kritikája. Uralkodni akar a védelmébe fogadott Michelle fölött, mint egy szigorú atya vagy hatalmaskodó férj,
leosztja a tradicionális nemi szerepeket, és amint belerondít valami az elképzelt idillbe, előtörnek belőle a frusztrációk.
Goodman egy dühös ember portréját rajzolja meg, akinek meggyőződése, hogy mindenkinek az az érdeke, ha aláveti magát az akaratának, sőt, hálával tartoznak az áldozatos munkájáért. Míg a Cloverfield a szeptember 11-ei terrortámadásokra reflektált a katasztrófafilm műfaján belül, a Cloverfield Lane 10 a rejtélyek és az Alkonyzóná-s körítés nyújtotta izgalmakon felül a családon belüli erőszak metaforájának is tekinthető: a terror alatt nyögő hozzátartozók tojáshéjon lépkednek a hirtelen haragú családfő körül.
A magabiztosan építkező, lényegre törő történet a fináléval aztán megbicsaklik. Olyan, mintha a stílusidegen jelenetsort utólag ragasztottak volna az okos karakterdrámához, és ugyan beteljesíti a főszereplő sorsát, ám eszközeit tekintve közhelyesebb, butább blockbuster megoldásokat alkalmaz.
Ott volt az a fránya cím, annak meg kellett felelni.
A záróakkord szerencsére helyrebillenti a filmet, így érdemben nem csökken a Cloverfield Lane 10 élvezeti értéke, csak egy kicsit hagy rossz szájízt. Pusztán azért sem haragudhatok a franchise-építés miatt, mert különben alighanem elkerülte volna a magyar mozikat, talán csak a Titanic Fesztivál tűzné műsorára, mint a hasonszőrű Ex Machiná-t vagy a The Witch-et. És akár még úgy is felfoghatjuk, hogy ez az okos kis zsánerfilm trójai falónak használta az uralkodó hollywoodi trendeket, és kijátszotta a rendszert. Ügyes.