Az első kettő Amerika Kapitány-film kiemelkedett a Marvel-produkciók masszájából, mivel mindkét rész saját, jól elkülöníthető arcot kapott: az eredettörténet egy történelmi kalandfilm jegyeit viselte magán, majd miután a szuperhős felkelt több évtizedes hibernációjából, egy paranoiathriller kellős közepén találta magát.
A harmadik rész is követi ezt a hagyományt, a film szenzációs alapötlete egy mélyenszántó és megrendítő karakterdrámát ígér.
Ha Marvel-szűz lennék, és elém tolnának egy étlapot a filmek pár mondatos tartalomismertetőjével, alighanem az Amerika Kapitány: Polgárháború-t rendelném ki először. Abban nincsen semmi rendkívüli, hogy egy szuperhős ötvenhatodszorra is megmenti a világot egy gonosztevőtől.
Most viszont az emberiség elé példaképnek állított alakok esnek egymásnak,
méghozzá egy olyan bonyolult politikai és erkölcsi dilemma miatt, amelyben a lehetetlenséggel határos igazságot hirdetni.
Az izgalmakat tovább fokozza, hogy Amerika Kapitány és Vasember, a két tábor vezetője, egyáltalán nem arra az oldalra áll, ahová várnánk őket az előéletükből kiindulva. Rogers katona volt, azt hihetnénk, hogy nem okoz számára gondot a parancskövetés, ő mégis inkább illegalitásba vonul. A cinikus és önfejű Stark viszont belemegy abba, hogy mostantól egy nemzetközi szervezet ellenőrizze a Bosszúállók működését.
A nagy rajongásban hajlamosak vagyunk arról megfeledkezni, hogy a szuperhősfilmek tulajdonképpen arra tanítanak minket, hogy vannak olyan kivételes személyek, akik mindig tudják, mi a jó nekünk, egyszerű földi halandóknak, és ezért nem baj, ha korlátlan a hatalmuk. Közben a huszadik század történelméből pont hogy egy ezzel ellentétes tanulságot szűrhetünk le.
Jó, hogy elkészült a Polgárháború, mert ugyan a szíve Amerika Kapitány felé húz, de így is
segíthet abban, hogy kritikusabban álljunk hozzá ehhez az egész szuperhőskultuszhoz.
Az viszont már nem annyira jó hír, hogy a film gyakran elfeledkezik a fő céljáról, Tony Stark, Steve Rogers és a Kapitány agymosott barátjának, az előző részben gyilkológépként használt és a tél katonájának hívott Bucky Barnes dinamikusan változó kapcsolatának a bemutatásáról. Pedig az ő hármasuk hordozza magában a szívbemarkoló drámát, rajtul keresztül lehet szemléltetni a fentebb felvázolt dilemmát.
A Polgárháború a világ egyik legelőzékenyebb filmje. Megpróbálja a lehetetlent, és
úgy szövi a cselekményt, hogy közben egyetlen Marvel-hős se maradjon a partvonalon.
Ha ez máshogy nem megy, akkor legalább egy-két elejtett megjegyzéssel emlékeztet arra, hogy valahol van egy Pepper Potts és egy Hulk is. Ez az udvariaskodás a filmet nem viszi előre, helyette körülményessé teszi, és csupán azt a célt szolgálja, hogy a Polgárháború minél jobban illeszkedjen a Marvel-univerzumba, minél jobban megágyazzon az elkövetkező részeknek.
Szegény Vízió (Paul Bettany) járt a legrosszabbul, akinek annyi feladatot tudtak kitalálni, hogy az akaratlanul bár, de számos emberélet kioltásáért felelős Skarlát boszorkányt (Elizabeth Olsen) pesztrálja. Ez a film is csak szerepelteti, de nem hozza közelebb hozzánk Hadigépet (Don Cheadle) vagy Sólymot (Anthony Mackie), továbbra sem tudom elképzelni, hogy létezik olyan ember a földön, akinek Vasember, illetve Amerika Kapitány legfőbb bizalmasa lenne a kedvenc Marvel-szuperhőse.
A legfájóbb pont számomra, hogy milyen hanyagul kezelték Amerika Kapitány és a néhai szomszédja, Sharon Carter (Emily VanCamp) kibontakozó románcát. Ezt a szálat vagy rendesen ki kellett volna bontani, vagy egy későbbi részre halasztani.
Néha olyan érzésem volt, mintha egy sokszereplős szappanoperát néznék, de szerencsére ezeken a részeken átsegített a Marvel-filmek állandó velejárója, a könnyed, néha pimasz humor. Mindenféle erőlködés nélkül, a lehető legfrappánsabb módon dobták be például két filmklasszikusnak a címét a szuperhősök.
A hangulat oldását leginkább Pókember megjelenése segítette elő: a Tom Holland által megformált örökmozgó, szószátyár kamasznak szinte minden kiszólása és fintora mosolygásra késztet. Jó volt látni, hogy nem Tobey Maguire-t vagy Andrew Garfieldet másolta, hanem
az új színésszel egy új megközelítés is párosult a pókhálót lövöldöző szuperhőshöz.
A másik új belépő, Fekete Párduc (Chadwick Boseman) Pókemberrel ellentétben maga a megtestesült méltóság, de Pókemberhez hasonlóan tőle is úgy köszöntem el, hogy vevő leszek a hamarosan mozikba kerülő, önálló kalandjára.
Anthony és Joe Russo rendezőpárost dicséri, hogy a karakterhalmozás ellenére sem esik szét a film, sőt a repülőtéri csetepatéhoz elérve némileg értelmet is nyer, hogy miért osztották ennyi részre a figyelmünket. Feláll egymással szemben a két tábor, és egy olyan küzdelem veszi kezdetét, amire eddig szuperhősfilmben még nem volt példa.
A képregényrajongók egyik régi álmát valósították meg azzal, hogy ezek a maszkos, pajzsos vagy épen fémkezű alakok végre nem csak verbálisan kóstolgatják egymást, hanem fizikailag is összemérik az erejüket. Szédítő, bizsergető élményt nyújtó körhintába ültet be minket a film, és
mi csak kapkodjuk a fejünket, annyi vérpezsdítően izgalmas dolog történik körülöttünk.
És ez még csak nem is a legjobb akciójelenet az Amerika Kapitány: Polgárháború-ban.
A szükségesnél körülményesebb módon jut el a drámai végkifejletig a film, de ott aztán életemben először azt tapasztaltam, hogy ezek a szuperhősnek beállított emberek lelkileg és testileg is durván sebezhetőek. Egy kicsit az én szívem is belefájdult, miközben Amerika Kapitány, Vasember és Bucky püfölte egymást. A verekedésüknek semmi köze nem volt a világ megmentéséhez, mégis azt éreztem, hogy a Marvel-filmek összecsapásai közül ennek van a legnagyobb súlya.
A Daniel Brühl által megformált Helmut Zemo belesimul a háttérbe, de ez nem azt jelenti, hogy elrontották volna a főgonosz beillesztését a film szövetébe. Ellenkezőleg, Zemóval azt a régi tanulságot bizonyítja be a Polgárháború, hogy a kevesebb néha több. Ráadásul, bizonyos mértékig még szimpatizálni is lehet vele, ha megismerjük tettei mozgatórugóját. A szuperhősök összeharagítása mellett az is frissítően hatott, hogy egy emberközeli, erőfitogtatás helyett céljait intrikával megvalósító gonosztevőt raktak a filmbe.
Nagy kár, hogy nem az ő utolsó jelenetével zárult a Polgárháború. A dráma szempontjából az lett volna a tökéletes végszó, a Marvel-expressznek azonban robognia kell tovább, ezért a film is kénytelen előretekinteni, némileg elkenve azt, amit addig felépített. Vajon mikor lesz már olyan magabiztos a gyártó stúdió, hogy a saját, láthatóan jól működő szabályrendszerüket áthágják? Valószínűleg soha, és ezért nem szabad kárhoztatni őket, de én telhetetlen vagyok, és
hiszem azt, hogy igazi remekművet csak szabályszegéssel lehet létrehozni.
Ettől még simán ott van a legjobb három Marvel-produkció között a Polgárháború. Az első Bosszúállók még mindig a profi szórakoztatás etalonja, A tél katonája csodálnivalóan feszesre és izgalmasra sikerült, az Amerika Kapitány harmadik része pedig legfőképpen az ambíciójával hengerel.