Kegyetlenül fájdalmas nézni, mégsem bírjuk abbahagyni

Miután a filmes szaksajtó évek óta rajongva méltatja Xavier Dolant, és a cannes-i versenyprogramból ki nem merik hagyni, miután Adele-nek rendez milliárdos nézettségű klipet, és a világ legnagyobb sztárjaival partizik, ideje megismerni itthon is a munkáit. Most, hogy végre bemutatták nálunk is legújabb filmjét, a sztárszereposztással készült Ez csak a világ végét, megbizonyosodhatunk róla, a kanadai csodagyerek valódi művész, aki tojik a divatra, nem keresi a közönség kegyeit, makacsul meséli a maga sztoriját, és nem érdekli, ha ezzel kellemetlen perceket okoz. Sőt, ha a filmje után úgy pattanunk fel a székből, mint akit mérges pók csípett meg, akkor érte el a célját.

Voltak idők – bár lassan feledésbe merülnek –, amikor moziba járni nem jelentett egyet azzal, hogy hátracsapjuk magunkat a kényelmes bársonyszékben, és várjuk a kényeztetést. Amikor nemcsak a készen kapott sztorikra voltunk nyitottak, hanem azokra is, amikbe nekünk kellett energiát fektetni. Lassan kibogozni, töprengeni rajta, megfejteni. Még az is belefért, hogy nem volt kellemes nézni, ha a végén mindent értelmet nyert.

Vincent Cassel, Marion Cotillard, Gaspard Ulliel, Léa Seydoux és Nathalie Baye az Ez csak a világ vége című filmben Forrás: Cirko Film

Xavier Dolan, a kanadai „csodagyerek” – aki 27 évesen már hat nagyjátékfilmmel büszkélkedhet, és több fontos díjjal, mint sok veterán rendező – legfeljebb a végét csíphette el ennek a kornak, mégis ragaszkodik hozzá.

Nem hajlandó engedményeket tenni, és behódolni a mai elpuhult, eltunyult fogyasztói kultúránknak.

Öntörvényű filmeket készít, amiket nem felejt el az ember. Még akkor sem, ha nézés közben utálja őket.

Nem is látni gyakran a filmjeit hazai mozikban. Utoljára hét évvel ezelőtt a Képzelt szerelmek került forgalmazásba, és most az Ez csak a világ vége (Juste la fin du monde) – egyik sem számíthatott széles nézői bázisra. De míg az előző szép és stílusos fiatalok szerelmi vágyódásáról mesélt líraian, az utóbbi egy sokkal kényelmetlenebb és nyugtalanítóbb témáról, a családról beszél könyörtelenül. Olyannyira, hogy még a sokat látott cannes-i közönségnek is megfeküdte a gyomrát, még ha végül a zsűri ugyanazzal a nagydíjjal is jutalmazta, amivel egy évvel korábban a Saul fiá-t.

Xavier Dolan könnyes köszönőbeszéde közben a zsűri nagydíjával a 2016-os cannes-i filmfesztivál zárógáláján Forrás: AFP/Valery Hache

A film alapjául egy színdarab, a fiatalon elhunyt Jean-Luc Lagarce azonos című 1990-es drámája szolgált, ami vásznon gyakran bezártságot, statikusságot, mindent a színészi játékra bízó rendezést jelent. Ez a nagy rendezők esetében persze nem probléma, gondoljunk csak Az öldöklés istené-re, a Közelebb-re vagy a Nem félünk a farkastól című remekműre. És a színházi alapanyag Xavier Dolan filmje esetében sem hátrány,

csak egy olyan adottság, amit nemhogy kompenzálni akarna, hanem még fel is erősít.

Néhány kitérőtől eltekintve (amikor járművekbe préseli a szereplőket) bezárja hőseit egy lakásba, és még azt sem mutatja meg nekünk rendesen. Olyannyira az arcokra koncentrál, hogy szinte nem használ más plánokat, csak közelit. Nincsenek se totálok, se helyiségek közti mozgások, kettősök vagy csoportképek, de ha egy-egy rövid pillanatokra mégis felbukkan egy, a fényekkel oldja meg, hogy továbbra se legyen térélményünk. Szándékosan foszt meg minket a levegőtől, fullasztóan intim légkört teremtve.

Léa Seydoux az Ez csak a világ vége című filmben Forrás: Cirko Film

Csakhogy ez az intimitás nem bizalmat, közelséget, melegséget ébreszt, hanem éppen ellenkezőleg: rátelepedést a másikra, fürkésző vizslatást, leleplezésre szomjas erőszakosságot. Olyan lélekbúvárkodást, amit már a szemlélő sem kíván, de nem tehet róla, önkéntelenül hatol mindenkinek a velejéig.

Ez a szemlélő pedig nem más, mint a főhős Louis-Jean (Gaspard Ulliel), aki mindjárt a film elején, egy direkten fogalmazott narrációban megosztja velünk, hogy tizenkét év távollét után készül a családját meglátogatni, és bejelenteni nekik, hogy halálos beteg. Ahogy közeledik az otthona felé, és felvillannak az út mentén elcsípett pillanatok idegen emberek életéből, már pontosan tudjuk, mennyi szorongás gyűlik fel Louis-Jean lelkében, mennyire retteg a viszontlátástól. Még fogalmunk sincs, miért, de ebben már biztosak lehetünk.

Gaspard Ulliel az Ez csak a világ vége című filmben Forrás: Cirko Film

Miközben egy sokkal irritálóbb jelenetsorban azzal is szembesülünk, hogy így van ezzel a másik fél is: az otthon hagyott anya (Nathalie Baye) és a legkisebb testvér (Léa Sedoux) szintén félnek, csak ezt lázas készülődéssel leplezik. Mindketten egy jobb, vagy legalábbis másik énjüket kínálják fel a fiúnak, mint akik valójában. A film további szereplői még Louis-Jean frusztrált és erőszakos bátyja (Vincent Cassel), és annak felesége (Marion Cotillard), így válik teljessé a társulat, amiben mindenkinek jut egy kis magánidő Louis-Jeannal, amikor levetkőzhetik gátlásaikat, és egy-egy nagyjelenet is, amiben egymás torkának eshetnek.

Mert hát sok családban már csak így szokott lenni:

mindenki igyekszik a másikat helyretenni, kiigazítani, megregulázni,

így még a leghétköznapibb csevegések is szurkálódással és sértegetéssel telnek. A legtöbb ember számára ez olyan megszokott és természetes, hogy fel sem merül, hogy lehetne másképp is, Louis-Jean érzékenysége azonban nem tud megbirkózni vele.

Vincent Cassel az Ez csak a világ vége című filmben Forrás: Cirko Film

Nem tudja a kölcsönös bántásokat és bántódásokat könnyen venni, nem tud átlépni rajtuk, mindenkiben azokat a visszavonhatatlan károkat látja, amiket egymásnak okoztak. Bár végig óvja magát a kitárulkozástól, nem mesél magáról, nem válaszol a kérdésekre, attól nem tud tartózkodni, hogy a többiek kínját és szenvedését ne lássa, sőt ne érezze a bőrén.

Az események pedig egyre kulminálódnak, nő a feszültség, elkerülhetetlen a robbanás. Megértjük, hogy a labilis idegzetű, infantilis anyafigura sosem volt elég erős ahhoz, hogy kézben tartsa a dolgokat, és egy domináns családfő híján mindenki magában küzdött a démonaival. Ki agresszívvé vált tőle, ki áldozattá, ki lázadni próbál, ki tűrni, de most, hogy Louis-Jean feltűnt, mindenki tőle várja a megváltást.

Nathalie Baye az Ez csak a világ vége című filmben Forrás: Cirko Film

Ő viszont újra csak magányosnak és elveszettnek érzi magát, mint amikor arra elhatározásra jutott, hogy elhagyja a családját. Az egyetlen ember, akinek a tekintetében meg tud kapaszkodni, az elnyomott, bántalmazott sógornője, aki a többiekhez képest még a leginkább figyel rá.

A sztoriban nincs semmi új, sokaknak ismerős a helyzet, ha nem a privát életükből, akkor különféle műalkotásokból. A tékozló fiú hazatérése, a halál előtti számvetés igénye, a diszfunkcionális családok kínjai örök témák a művészek számára.

Ami mégis új Dolan filmjében, az a feldolgozás módja.

Az a rendezői szándék, hogy ne az intellektusunkkal értsük meg, amiről beszélni akar, ne analizáljunk vagy keresgéljünk okokat, hanem inkább érzéki élményként éljük meg a fájdalmat.

Marion Cotillard az Ez csak a világ vége című filmben Forrás: Cirko Film

Ezért helyezi olyan szögekbe a kamerát, ahol direkt feszültséget kelt – például nem a szereplő szemmagasságába, hanem fölé vagy alá, vagy épp a fél arcát kitakarva, és ezért tartja ki az elviselhetetlenség határáig ezeket a beállításokat.

Hogy kellemetlen legyen nézni, fészkelődjünk a székben, legyünk tőle irritáltak.

Ezek a szereplők sosem nyíltan, egyenesen kommunikálnak, mindig lepleznek valamit, minden mondatuk mögött egy elfojtott érzés vagy ki nem mondott vágy van, és ezt képezi le a kamera is: a folyamatos alakoskodást, a kommunikációs gátak és akadályok építését, amikkel elbarikádozzuk magunkat a nyílt és őszinte kapcsolatok elől. Úgy tűnik, mintha a színészi játék harsányabb lenne a megszokottnál, de valójában csak a kamera munkája teszi azzá, mert maguk a szereplők mélyen átélt, valós érzelmeket, indulatokat produkálnak.

Naná, hogy rossz nézni. Viszkető, bizsergő, frusztráló érzés. A végén már szinte együtt izzadunk a szereplőkkel, és nem kívánunk semmiféle vallomást, csak a menekülést. Még szép, hogy Louis-Jean nem fedi fel jövetele célját, még szép, hogy nem hoz megváltást senkinek.

A család egy olyan gordiuszi csomó, amit lehetetlen feltörni,

okosabb otthagyni, és minden bajjal inkább egyedül küzdeni meg. Hogy így van-e, vagy sem – nem ez a kérdés. Az volt a szándék, hogy éljük át zsigeri szinten. Ne megértsük, hanem tegyük magunkévá, és ne ítélkezzünk. Gyötrelmes alámerülés volt, de megérte.