Már csak egy percünk maradt! – figyelmezteti a közelgő világvégére a Transformers: Az utolsó lovag egyik szereplője a másikat. „Bárcsak igaz lenne!” – szakadt fel belőlem a sóhaj. Szabadulni akartam a moziteremből, de tudtam, sajnos messze van még a vége. A két és fél órás film miatt most már van egy erős sejtésem arról, hogy milyen az, ha az embert székhez kötözik, majd egy villogó stroboszkóp elé ültetik.
Abban sem volt köszönet, amikor néhány percre szünetelt a zúzás. Mert akkor meg a lehető legbénább, infantilis humorral tesztelte a kitartásomat a film. „Angol buksza, csitu!” – veti oda az emberiség megmentőjét játszó Mark Wahlberg az ötödik rész egyik újoncának, Laura Haddocknak, akinél egy néha előkerülő szemüveg és hűvös modor jelzi, hogy ő bizony az oxfordi egyetem professzora.
A faragatlan amerikai és a művelt angol hölgy kapcsolatát a romantikus kalandfilmekből lesték el, de vérpezsdítő incselkedés helyett bunkó és szexista poénokra futotta csak Michael Baytől és háromfős írócsapatától.
A követhetetlen akciójelenetek nagymestere tovább tágította a Transformers-mitológiát, most már ott tartunk, hogy Artúr királyék is a fémtestű űrlények segítségével győzedelmeskedtek a barbár hordák felett. Az 1600 évvel ezelőtt játszódó bevezetőben egy háromfejű sárkánynak kellene a fő látványosságnak lennie, de ellopja előle a show-t a Stanley Tucci által megformált Merlin varázsló, akit egy részeges kóklerként mutat be a film. Ez az első kínos mocorgásra késztető poén, amit még számos, hasonló színvonalú próbálkozás követ.
A Transformers-filmek mindig is nagy kihívás elé állították azokat, akik érthetően össze akarták foglalni az egyes részek történéseit. A mostani leegyszerűsítve arról szól, hogy kell egy talizmán, továbbá egy bot, mert csak ezekkel a tárgyakkal lehet megállítani a világvégét. A Föld pusztulását ezúttal egy kecses szitakötőként repkedő fémisten és Optimus fővezér szülőbolygója, a felénk közelítő Cybertron hozhatja el. Mesélhetném tovább is, de annak még annyi értelme sem lenne, mint az előző két mondatomnak.
Az alcímben megszólított utolsó lovag Mark Wahlberg karakterére utal, az igazi megváltó azonban az űrben sodródó Optimus, mert az ő visszatérése hozza el az utolsó nagy pusztítást, ami egyben a film végét is jelenti. A felbukkanására azonban rémesen sokat kell várni, és addig Bay válogatott kínzásokkal tölti ki a játékidőt.
Kapunk egy roncstelepi óvodát, amelyben Wahlberg pesztrálja a rakoncátlan autobotokat, majd drónhadsereggel, londoni kincsvadászattal és egy tengeralattjárós A mélység titka-utánérzéssel fokozza a káoszt. Utalás szintjén még Hitler is belekeveredik a történetbe, a várva várt fináléban pedig az a legemlékezetesebb momentum, hogy valamiért mindenki azt ismételgeti, hogy robbanó tér.
Az utolsó lovag alkalmatlan arra, hogy ismét egy tízéves, harcoló robotokért lelkesedő gyereket csináljon a felnőtt nézőkből. Helyette hülyének néz minket, és még arra sem képes, hogy egy értelmezhető és szórakoztató filmnek álcázza a két és fél órásra elnyújtott Transformers-reklámot. Néha még ki is írják az egyes modellek nevét, hogy a gyerek minél könnyedebben elraktározhassa magában, mit kérjen majd a szüleitől.
A legszomorúbb az egészben, hogy Bay-nek még Anthony Hopkinst is sikerült bepaliznia. Ha már pénzre volt szüksége az Oscar-díjas színésznek, választhatott volna egy élvezhető hollywoodi szuperprodukciót is, és akkor nem csupán magának szerez örömet a gázsival, hanem a közönségnek is a játékával. Ahogy a film többi poénja, úgy az sem tudott mosolygásra késztetni, hogy Hopkins ezúttal egy komornyikként dolgozó szociopata autobot társaságában játssza el a hozzá remekül passzoló angol arisztokratát.
Annyit azért Az utolsó lovag javára kell írni, hogy felszínre hozta személyiségem eddig rejtve maradt oldalát. Annyira lefárasztott a Transformers 5, hogy utána nem vágytam másra, csak egy kis nyugalomra. Először az életemben vonzó időtöltésnek tűnt a bonszaiok nevelése.