Halljuk Jennifer Lawrence sikolyát, de nem törődünk vele

Darren Aronofskynak egyszer már alkotott egy sztárral karöltve olyan egzisztenciális horrort, mely egyszerre hatott szimbólumaival az elménkre és karakterdrámájával az érzelmeinkre. Születhetett volna újabb tömény bravúr a Fekete hattyú után. Az anyám! nem az lett, amire számítottunk, ám nem ezért okoz csalódást, hanem mert a metafora felülírja benne az emberi drámát. Hiába nézett ránk esdekelve Jennifer Lawrence a vászonról, nem tudott megszólítani. 

Az anyám! marketinghadjárata azzal tűnt ki, hogy hadjáratnak aligha nevezhető. Töménytelen mennyiségű információ, előzetes, jelenetfotó, háttéranyag helyett csak keveset csepegtetett, annyit, amennyi a film körüli talányt fokozza, és találgatásra ösztökél.

Jennifer Lawrence az anyám! című filmben Forrás: UIP Dunafilm

Darren Aronofsky filmje maga is hasonlóképp működik: már a nyitóképek alapján érezni lehet, hogy valami nem klappol, és a pszichológiai horrorként pozicionált film élvezeti értékének jelentős részét a rejtély, a központi allegória megfejtése, felismerése fogja szavatolni.

De a szimbólumrendszer csak az agyra hat, és ha nem dobban meg a szívünk, nem rándulnak össze a zsigereink, nem érezzük a csontjainkban a félelmet, akkor nem sokra megyünk vele. Az anyám!-ban az a meglepő, mennyire nem mozgatott meg bennem semmit, sem feszültséget, sem aggodalmat, sem empátiát.

Úgy néz ki, mint egy groteszk, ijesztő kísértetházas B-film, de groteszk elemeket és ijesztéseket is csupán nyomokban tartalmaz. A főhős nézőpontjához tapadó kamera intenzív azonosulást hirdet, mégis kívül maradtam a kálváriáján.

Jennifer Lawrence az anyám! című filmben Forrás: UIP Dunafilm

Pedig a felütés pőre, primér, mint egy gyerekrajz. Íme, egy férfi, egy nő és egy ház. A férfi híres költő, akinek természetes, ha rajongók zarándokolnak el hozzá, és épp egy bénító írói válságban szenved. A nő az odaadó feleség, főz-mos-takarít, mindenben támogatja urát, csillogó szemmel néz fel rá, isteníti. Nekik nincs nevük, csak az őket játszó színészeknek: Javier Bardem és Jennifer Lawrence. Meg az otthon, amit Lawrence teremt Bardemnek.

Idill, mondhatnánk, vagyis, mondhatná Bardem. Ez csak számára eszményi élet, hiába győzköd minket és magát is az ellenkezőjéről Lawrence. A felszínen repedések mutatkoznak: időnként migrénes fejfájás tör Lawrence-re, a parketta deszkái között erotikus töltetű foltok ütköznek ki, a vécécsésze mélyéről szerves szövet bugyog fel. Majd a legrosszabb, a másik ember: idegen férfi (Ed Harris) kopogtat a házba, valahogy a nyakukon marad, idővel betársul mellé a férfi párja, a jégcsaptekintetű Michelle Pfeiffer, s innentől nincs többé nyugodalom.

Az anyám! elméletileg Jennifer Lawrence filmje kéne, hogy legyen, az ő egzisztenciális mélyrepülését követjük.

Épp ezért csalódás, mennyire soványka a szerep.

A többi szereplőhöz viszonyítva még csak-csak érdekes tud lenni, bár ez is inkább a szaftosabb játékra alkalmat nyújtó szerepekkel megtámogatott színészpartnereinek köszönhető, különösen a flúgosságába fenyegetést csempésző Pfeifferrel közös jeleneteiben.

Neki magának viszont pusztán annyit ír elő a forgatókönyv, hogy hol zavartan, hol rémülten reagáljon mindarra, ami körülötte zajlik, amiből nem ért semmit, majd elszenvedje a büntető csapásokat. A színésznő becsülettel megdolgozik azzal a kevéssel, amiből gazdálkodhat, apait-anyait belead, de még a képi megoldások is ellene dolgoznak: a szüntelen, zaklatott kézikamerás követés a lelkiállapotát hivatott megvilágítani, ám szimplán fárasztó, s hiába hemzseg a film arcra irányuló frontális közeliktől, ez önmagában nem tud karaktert teremteni.

Javier Bardem és Jennifer Lawrence az anyám! című filmben Forrás: UIP Dunafilm

Az anyám! akkor működik a legjobban, amikor a házastársi szorongásokat vissza-visszahozza a metaforikus magasságából konkrét, komikus szintre. A vontatott, sokszor érdektelen első egy órát követően Aronofsky szórakoztatóan eszkalálja, hogy Lawrence otthona átjáróházzá válik, egyre szürreálisabban telik meg idegenekkel. A házban elhatalmasodó káosz remekül apellál a bennünk élő mizantrópnak, és kiváltja azt a nagyon is valóságos gyomorideget, amit csak egy elszabaduló házibuli vagy vendégség megtartása képes.

Lehet, hogy mind jobban jártunk volna, ha Aronofsky a bohózattal párosította volna a horrort, nem pedig egy mélyen személyes, köldöknézős allegóriával.

Ez az a pontja a kritikának, ahol figyelmeztetem az olvasót, hogy muszáj valamelyest beszélnem a film fő szimbólumáról, és a csuda tudja, ez mennyire minősül spoilernek, de jobb a békesség.

Az anyám! teremtésmítosz a köbön, ami az alkotást vallásos, eszkatologikus szintre emeli, s egyúttal azt is az orrunk alá dörgöli, mit jelent a művészi önkifejezés azoknak, akik akarva-akaratlan asszisztálnak hozzá.

Jennifer Lawrence az anyám! című filmben Forrás: UIP Dunafilm

Aronofskynak sikerül megoldani, hogy az anyám! még úgy is róla szóljon, hogy az ő filmbéli alteregója erős önkritikával illetett mellékszereplő csupán Lawrence mellett. Komplett filmet szán az alkotó – saját maga? – neurózisainak, s teszi mindezt a neurózisok elszenvedőjének nézőpontjából. Mint egy terápiás ülésen, ahol az egyik fél azt a feladatot kapja, próbálja meg beleképzelni magát párja helyébe, és egyes szám első személyben beszélni annak sérelmeiről.

Ha ez zavarosnak tűnik, az is: pofonegyszerű metafora, ami mégsem áll össze egészen, pedig abszolút szájbarágósan tolmácsolja a film. (Tipp: érdemes odafigyelni arra, amit Kristen Wiig későn felbukkanó karaktere többször elmond.) Több köze van Charlie Kaufman posztmodern Adaptáció-jához, mint mondjuk a Rosemary gyermeké-hez, és voltaképp mindegy, bújtatott önvallomásnak tekintjük-e, vagy személyes élményekből táplálkozó gondolatkísérletnek. Intellektuális blöff mindenképp, bár tagadhatatlan, hogy annak legalább pimasz.

Jennifer Lawrence és Javier Bardem az anyám! című filmben Forrás: UIP Dunafilm

Kérdés ezek után, hányan számítanak majd másra: hagyományos horrorra, vagy akár csak egy befogadhatóbb agymenésre, mint a Fekete hattyú. Kérdés, hányan lesznek vevők az anyám!-ra, és közülük is hányan élik majd meg felkavaró, szédítő hullámvasútként, amit olykor látni véltem a vásznon, de átérezni szinte sosem tudtam. Nem pocsék film, még csak nem is dühítő. Csupán egy furcsa, egyedi sikoly, amely bent maradt a házban, amit Aronofsky épített köré.

Az anyám! című filmet hétfőn este láttuk a miskolci Jameson Cinefest filmfesztiválon, ahol vetítik még egyszer szerdán délután négytől. Országos moziforgalmazásba október 19-én kerül.