Könnyű volt két éve beleszeretni a Kingsman-be. Érvnek talán elég lenne annyi, hogy a mindig úriember Colin Firthből végre előtört a vadállat, és ebben a kedélyes kémfilmben úriemberkedve gyilkolt nagyokat, a film legemlékezetesebb jelenetében egy templomnyi rasszistát küldött át a másvilágra. Volt ebben persze öncélúság – Matthew Vaughn mindig is többre tartotta a stílust a történetnél –, de ráció is: a Kingsman úgy parodizálta a Bond-filmeket, hogy őrületesen túlpörgette a kliséiket, és ezzel egyszerre hajtott fejet a szórakoztató marhaságaik előtt, és nevette ki a valóban röhejes dolgaikat.
De sajnos Vaughn is beleszeretett annyira a saját filmjébe, hogy leforgassa még egyszer az egészet, kevesebb poénnal, több üresjárattal és zéró meglepetéssel. Másodszorra már nem szól akkorát ez a vicc, ráadásul nem is mesélik el olyan jól. Az aranykör nem rossz film, de Vaughn ezúttal nem tudja lenyűgöző tűzijátékká szervezni még a frappáns ötleteit sem.
A történet nem sokkal az első rész után veszi fel a fonalat: Töki elhalálozott mestere, Galahad helyére lépett, de nem sokáig ügyködhet a Kingsman bázisán, mert egy drogkereskedő fölrobbantja az egészet, a két túlélő ügynöknek pedig amerikai társaikat, a Statesmant kell felkeresniük segítségért. Már itt jönnek a kihagyott ziccerek: nem születnek emlékezetes poénok a kultúrák találkozásából, csak a kötelezőt kapjuk, ahogy Channing Tatum dohányt köp a padlóra, ízes parasztakcentussal gyötri az angol – a szinkronban meg a magyar – nyelvet, és mindenki úgy vonul fel-alá a filmben, mintha az amerikai fegyverszövetség reklámjában feszítene.
Az aranykör rengeteg új figurával ismertet meg, de alig szentel nekik figyelmet, a legnagyobb sztárjait is elpazarolja. A Statesman vezéreként Jeff Bridgesnek lényegében csak egy cameo jut - bár ebből a bizarr Keresztapa-utánzásból elég is ennyi -, Channing Tatumot pedig már az elején parkolópályára küldik, egy rövid bunyón és az egyik előzetesbe bevágott, szédült táncon kívül nem jut neki szerep.
De súlyosabb problémákon is túl kell lendülnünk, ha élvezni akarjuk az amúgy remek akciójelenetekkel telepakolt kémfilmet. Nekem például nem sikerült megbarátkoznom a döntéssel, hogy visszahozzák az előző rész két halottját. Ezzel épp azt a drámát teszik semmissé, ami tétet adott a Kingsman képregényes erőszakorgiájának, amiből érezni lehetett, hogy A titkos szolgálat nemcsak egy stílusbravúr, hanem egy történetet is el akart mesélni a nyers munkásgyerekről, aki úriemberré érik a titkosügynökség soraiban, de a felnőtté váláshoz a saját lábára kell állnia, és a mestere nélkül megmenteni a világot.
Ha viszont mindent lehet, és a Statesman kütyüje még egy fejlövést is a visszájára tud fordítani, akkor mi értelme van a drámai csúcsponton megint kiiktatni valakit, aki a szívünkhöz nőtt? Ha egyszer már átvertek, nem dőlünk be a trükknek, és távolságot tartunk érzelmileg a történettől – és akkor lőttek a katarzisnak.
Az aranykör emiatt tökéletesen hidegen hagy, csak az a morbid jelenet rázza fel az embert unalmából, amikor a kamera szuperközelikben hatol be egy vaginába. Vaughn a kémélet nehézségeit próbálja itt ecsetelni – Töki felhívja a barátnőjét, mielőtt ágyba döntene egy nőt az információért –, de aztán félresöpri az erkölcsi dilemmát, és indokolatlan sokkolással támad helyette. A titkos szolgálat végén a hasonlóan szexista poén még a Bond-filmek macsóságát túlozta abszurddá, ez a mutatvány nem sikerül még egyszer a rendezőnek.
De egy akciófilmben az ízléstelenségnél is zavaróbb, hogy nem faragják emlékezetessé a főgonoszt, a pszichopata parancsait mindig egy mosollyal tálaló Julianne Moore-t. A szívélyesség kéne, hogy riasszon, az a csendes magabiztosság, amivel megkéri az aranykörbe jelentkező piti bűnözőt, dobja be társát a húsdarálóba, és ha végzett vele, harapjon bele a haverjából sütött hamburgerbe.
Moore jól indít, a kambodzsai dzsungelben felhúzott retró Amerikája – mintha Werner Herzog bulizna az Amerikai graffiti-re a Fitzcarraldo forgatásán – sok lehetőséget rejt magában, de ezeket szinte mind kihasználatlanul hagyja a film: a drogbárónak a bemutatkozása után alig jut kreatív ötlet a gonoszkodásra.
Helyette minden figyelmet az akciójeleneteknek szentelnek. Ahogy Vaughn kamerája körbetáncolja a kémeket, amint fittyet hánynak az olyan unalmas mellékkörülményekre, mint a gravitáció, az megint bravúros. Egyszerre érezhetjük át az erőszakbalett intenzitását, mert ijesztően közel húzódunk a pofonokhoz, a robbanásokhoz, és csodálhatjuk a koreográfiát, a képtelenebbnél képtelenebb bűvésztrükköket, mert minden egyes mozdulatot a lehető legmenőbb szögből fotóztak.
Vaughn szerszámosládája ezúttal igazi kincseket rejt: kütyük még egyetlen Bond-filmben sem voltak ilyen izgalmasak. Embereket kettészelő lézerlasszóval, vállon hordható táskarakétával mellélőni nem lehet; bár a robotkutyák nem emelik túl magasra a pulzusszámot, az egyik gonosz robotkarja, amivel bowlingpályákat lehet szétzúzni, és ha leválasztják róla, önálló életet él, mintha zombi lenne, néha igen. A golyóálló esernyő smafu ahhoz képest, amilyen meredek fegyvereket tartogat Az aranykör.
A bennünk élő tizenéves nagyokat ámulhat a filmen, de a felnőtt végül elunja magát. Egy idő után belefáradunk az ötlethalmozásba, mert minden egyes gadget és látványos akció csak egy célt szolgál: hogy elcsodálkozzunk, jé, ilyet is tud Hollywood! Vaughn láthatólag nem tudta kordában tartani magát, és az összes ötletét belezsúfolta a folytatásba, de épkézláb történetet, ami akár csak minimálisan is érdekeltté tenne minket a Kingsmanek sorsában, elfelejtett írni hozzá.
A Poppy dzsungelében raboskodó Elton John minden idők egyik legbizarrabb filmes vendégszereplését mutatja be, rendületlenül csinál magából hülyét teljesen humortalan jelenetekben, még az se igazán javít a helyzeten, amikor előveszi karatetudását, és ő is beáll gyepálni a rosszfiúkat.
Hiába erőlködik, a végére így is ásítozunk az indokolatlanul hosszú – közel két és fél órás – filmen, a nagy fordulatoknál csak rántunk egyet a vállunkon, és közönyösen várjuk, mivel próbál meg legközelebb lenyűgözni Vaughn. Nincsenek illúzióink: jönni fog a harmadik rész, de mi maradjunk nyugodtan az elsőnél, azt úgysem tudják felülmúlni.