A sajátos látásmódú Az én XX. századom, egy ikerpár története. Olyannyira sajátos és újszerű, hogy ennek az elbeszélői gondolkodásnak egyáltalán nem volt hagyománya a magyar filmtörténetben (nemzetközileg is, talán csak Věra Chytilová cseh rendezőnő Százszorszépek című filmjének játékos hangulata rokonítható vele). Egyszerű, már-már naiv mese és mély filozófia ötvöződik benne, egyszerre hihetetlenül pimasz, könnyed és páratlan módon bonyolult, összetettségében egyszerre mágikus és realista, személyes művészi állásfoglalás, de személyességéből fakadóan tárgyilagos is.
A 19-20. század fordulóján induló mesében két csillag, Dóra és Lili száll a földre, gyufaárusok lesznek, majd két férfi elszakítja őket egymástól egy hideg téli éjszakán. Liliből kedves anarchista, Dórából szélhámos kalandornő lesz, 1899-ben ugyanazon a vonaton utaznak, amely éjfélkor megáll a magyar határon, itt lépnek át az új századba, de már nem tudnak egymásról.
Sorsukat ismét egy férfi kapcsolja össze, a tudós, aki mindkettejükkel eltölt egy-egy éjszakát, két merőben eltérő szerelmi légyott ez, az egyikben a férfi az alárendelt, a másikban a nő a megadó, a férfi az egyik lánynak az eszét, a másiknak a testét szereti, s persze mindkét nőt ugyanaz a színésznő, Dorotha Segda alakítja. A teljesség illúziója végül egy tükörlabirintusban válik érthetővé.
A történetet Edison, a tudós alakja foglalja keretbe, látjuk a villanyégő megszületésének a pillanatát, a mesterséges fényét, amely a filmtechnikát is lehetővé tette: a főcím alatt egy Buster Keaton-szkeccs pereg, a komikus ágyúból lövi ki magát, lám a technika és az emberi kíváncsiság mennyi veszélyt rejt magában. A film végén egy újabb találmány, a tömegkommunikációt felgyorsító távíró kerül bemutatásra, miközben épp a tömegkommunikáció egyik kellemetlen mellékhatása a személytelenedő információközlés is.
Enyedi Ildikó a testvérpár eltérő sorsán és személyiségén és a tudóssal való kapcsolatukon keresztül szól az emberi természet összetettségéről, ugyanakkor a technikai vívmányok bemutatásával a huszadik század bíztató kezdetéről is mesél – sőt, a folytatásről is: a varázslatos, a némafilmeket is megidéző fekete-fehér képeken, játékos formában előadott történetben Enyedi Ildikó úgy ábrázolja az akkor élők szép új jövőbe vetett naiv hitét, hogy azzal kiváltja a mai tudásunk alapján már ismert valóságra való visszatekintést. Azaz, hogy a huszadik század a technikának is köszönhetően embertelen, pusztító háborúkkal volt terhes.
Az újszerű filmes világlátást Máthé Tibor álomszerű képei tették teljessé, aki – mivel a századelő világát korabeli fotók alapján rekonstruálták – korhű nyersanyagot is gyártatott a Kodakkal.
A filmet a Magyar Filmarchívum digitálisan felújította, és az idei Berlini Filmfesztiválon mutatták be, valamint ismét látható a magyar mozikban.
A folytatáshoz lapozzon!