Ízlés szerint fűszerezve: esőember a séfversenyen

Harminc éve készült az Esőember. Mennyire van benne a köztudatban? Nézik ezt még a mai mozilátogatók? Egyáltalán hallottak róla? Hommage vagy lopás egy 2018-as filmben Raymond Babbitt figuráját fiatalabb kiadásban szerepeltetni? Gasztrodivat van és gasztrofilm divat. Az olasz gasztronómia meghódította a világot, sokat nem kockáztat vele, ha valaki köréje talál ki egy filmet. Toszkán tájak, temperamentumos olasz emberek. Sok pozitív üzenet. Mintha biztosra akartak volna menni az Ízlés szerint fűszerezve alkotói. Csak éppen átütő erő nincsen a filmben.

Az autizmus óriási rejtély. Nem lehet tudni, hogy mi okozza, számos elmélet van rá, végtelen viták zajlanak róla. Még az is lehet, hogy maguk a tünetek nem ugyanazon betegségből erednek. Az autisták háromnegyedének más problémái is vannak, ezért értelmi fogyatékosnak számítanak. A maradék egynegyedből is minden tizedik mutat átlag feletti képességeket valamilyen területen.

Az autisták mintha egy buborékban élnének: a külvilággal való kapcsolatuk nem működik teljesen.

Egyrészt a külvilág érzékelése, másrészt a külvilággal való kommunikáció. Minden autista külön eset abból a szempontból, hogy milyen dolgok okoznak neki nehézséget. Szintén rejtély, hogy mitől javul vagy romlik egy autista állapota. Vannak esetek, amikor szétpattan az a bizonyos buborék, és az autista tulajdonképpen meggyógyul, képes beilleszkedni a társadalomba. Megrázóak azok az önéletrajzok, amiket egykori autisták írtak arról, hogyan érezték magukat korábban a világban, miben változtak meg.

Forrás: AFP

Az autisták zöme segítségre szoruló, kiszolgáltatott ember, és egyáltalán nem olyan szórakoztatóak cserébe, mint az Esőember főszereplője Dustin Hoffman megformálásában. Barry Morrow forgatókönyvíró talált rá Kim Peekre (1951–2009), neki is adta ajándékba az Oscar-szobrát.

Kim Peek azzal lépett fel, hogy félelmetes memóriája volt, de közben egyáltalán nem volt zseni,

jóval átlag alatti volt az IQ-ja, és például olyan súlyos mozgáskoordinációs problémái voltak, hogy nem tudott egyedül felöltözni. Az autizmus enyhe formában való jelentkezését Asperger-szindrómának nevezik. Hans Asperger osztrák orvos 1944-ben kétségbeesésében találta fel ezt a kategóriát, hogy az autisztikus tüneteket produkáló, de a társadalomba beilleszkedni képes embereket megmentse a koncentrációs tábortól, amikor a tiszta árja vér ördögi eszméje dühöngött a Harmadik Birodalomban.

Forrás: AFP

Nincsen éles határ, hogy ki aspergeres, ki igazi autista. Az Esőember-t is bírálták azért, hogy egy szakszóval élve „magasan funkcionáló” autistát mutatott be, magyarul: olyat, akinek nem súlyosak a fogyatékosságai. De hát mit várjunk egy hollywoodi mesétől? A film vége pedig egyáltalán nem valószínűtlenül giccses. Raymond Babbitt visszamegy a zárt intézetbe, túl veszélyes számára a hétköznapi valóság. Annyi javulás mutatkozik az állapotában, hogy kimondja ezt a mondatot:

„Charlie Babbitt megviccelt engem.”

Ez talán sok nézőnek fel sem tűnik, pedig az autizmus jellemző tünete, hogy az autisták nyelvhasználatukban nem tudják értelmezni az átvitt értelmet, nem érzékelik az iróniát. Harminc éve még ez az egyetlen mondat elég volt győzelem gyanánt egy sikerfilmben, amelynek óriási hatása volt a társadalomra, sokan ebből tudták meg, hogy egyáltalán létezik az autizmus.

Forrás: AFP

Az autisták elenyésző részénél valamiben kimagasló tehetség tapasztalható: fejszámolók, zenészek, képzőművészek. Annál is drámaibb az ellentmondás, hogy hétköznapi dolgokban rosszul teljesítenek, de van egy valami, amiben ki tudnak teljesedni. A cunamiként áradó remake-ek korában kár azon fennakadni, hogy

egy az egyben kölcsönvették az Esőember főszereplőjét,

Guido (Luigi Fedele) körülbelül azt a tünetegyüttest, azt a figurát produkálja, amit Dustin Hoffman dolgozott ki. Egy olyan bennfentes poén van, ami az Esőember-re utal, ezt vehetjük tiszteletadásnak is. Guido büszkén mondja magáról, hogy ő nem hülye, csak aspergeres. Rá van kattanva a gasztronómiára. És mivel olasz férfi, be akar csajozni, és még azt is tudja, hogy ehhez imponálni kell valamivel a nőknek.

Forrás: AFP

A másik főszereplő Arturo (Vinicio Marchioni), a lecsúszott sztárséf. Ebben a nagy gasztrohajcihőben, amit a média gerjeszt, már nincsenek is szakácsok, már mindenki séf. Pedig a szakács főzni tud, viszont a séf képessége az, hogy egy konyhát működtessen, ahol mindig ugyanolyanra és gyorsan készülnek el az ételek. A médiabohóc Gordon Ramsay elterjesztette a világban, hogy nem is igazi séf, aki nem üvöltözik káromkodva. Ha ez így nem is igaz, de tényleg nehéz úgy szelídnek maradni, hogy akkora nyomás van valakin, mint egy elit étterem séfjén. Arturo besokallt, többször is ledobta az agya az ékszíjat. Végül súlyos testi sértésért börtönbe is került.

Mellékbüntetés és egyben terápia számára, hogy aspergereseket kell főzni tanítania.

Megpróbálni közelebb hozni őket a valósághoz a saját zárt világukból. Már ebből kitelne egy filmre való cselekmény: a katonai parancsnok státuszához és hangneméhez szokott Arturónak meg kell tanulnia alkalmazkodni az „esőemberek” elvarázsolt világához. De pár jelenetben átsiklunk ezen a történetrészen, és olyan fordulatot vesz a film, hogy elkezd villogni a giccsjelző készülék. Guido benevez egy szakácsversenyre, ahol hevesen udvarolni kezd az egyik hostesslánynak. Odáig nem süllyed a színvonal, hogy megnyerje a versenyt és a lányt is magának, de azért stabil, megnyugtató hepiendig jutunk el.

Forrás: AFP

Francesco Falaschi rendező filmjének mintha lenne egy célkitűzése: megmutatni, hogy mennyi kamuzás, képmutatás, félrevezetés van ebben az egész gasztrodivatban. De ehhez az kellene, hogy maga a film képes legyen mélyebben ábrázolni a gasztronómiát, mint úgy általában a média teszi, és ez nem sikerül. Arturo egy toszkánai kisvendéglőben ülve körbemutat: érzed? ezek az illatok, ezek az ízek, ez a nyüzsgés. Ez maga az élet!

A puccos éttermek olyanok, mint egy műtő, vagy inkább mint egy boncterem.

Arturo nem séf, Arturo igazi szakács. Ehhez képest egyszer sem látjuk meggyőzően főzni vagy enni. Csodálatos gasztrofilmek vannak, amelyekben maga a főzés és az evés ábrázolása szuggesztív élmény. Az Ízlés szerint fűszerezve című filmben egy ilyen jelenet sincsen: csak úgy tessék-lássék főznek vagy esznek azok az emberek, akiknek ekörül forog az életük.

Forrás: AFP

Még egy nagy hazugságnak próbál nekitámadni a film, ez a magyar fordítás hibájából elsikkad. Főzni bárki sok gyakorlással tud megtanulni, máshogy nem megy. Nincsenek titkos receptek, amikhez ha hozzájut valaki, már kész is a gasztronómiai remekmű. Ezt csak a média sulykolja, hogy el tudja sózni a recepteket közvetítő könyveket, internetes tartalmakat, újságokat, tévéműsorokat.

Fontos mondat, hogy Arturo felkapja a vizet az „újraértelmezett” kifejezés hallatán. Ez tényleg sokszor csak a nagy semmi értékesítését szolgálja.

Az „esőemberes memóriájú” Guido keni-vágja Pellegrino Artusi alapművét az olaszországi konyháról (ezt bezzeg egyetlen magyar kiadó sem jelenteti meg, csak a celebek hitvány „szakácskönyveit”), csak egy kifejezést nem tud értelmezni: quanto basta (amennyi elég, amennyi szükséges). Ez a film eredeti címe is. Amikor Arturo próbálja a jelenséget elmagyarázni, akkor egyáltalán nem az önkényes „ízlés szerintről” beszél, hanem hogy a szakácsmesterségben elér az ember egy ponthoz, ahol már magára van utalva. Nem segít se tanár, se szakácskönyv, hanem érezni kell, hogy mennyi az elég, mennyi a szükséges.

Ebből az alapötletből akár egy sokkal erősebb film is születhetett volna. A Michelin-csillagok világából menekülő szakács és az Asperger-szindrómás, főzésmániás fiú barátságuk kifejlődése közben elmélyülnek a gasztronómiában.

Mert elfogadható szinten megtanulni főzni nem öncélú dolog, hanem olyan intenzív interakció a külvilággal, ami bárki jellemét fejleszti.

Ehelyett a silány sportfilmek leghazugabb kliséjét kapjuk, amikor az eredetileg esélytelen versenyző minimális gyakorlással odakerül a legjobbak közé. Csak azért, mert ő a főhős és neki szurkolunk. A tévés főzőversenyeknél amúgy is kevés felszínesebb és hazugabb dolog van a világon. Komoly ember ilyesmitől távol tartja magát. Guido is erre a végkövetkeztetésre jut, de érthetetlen, hogy miért nem előbb veszi észre, mibe keveredett, és honnan van a tudása, amivel túljut a fordulókon. Egy hazugságokat leleplezni szándékozó film nem engedhet meg magának apró hazugságokat.