A legsötétebb óra míves film. A látvány minden négyzetcentimétere tökéletes kontroll alatt van. Hatásos film. Hibái nincsenek, maximum túlzásai. Hazafias film. Nézhető, sőt szórakoztató, de mindenekelőtt hazafias film.
Egyetlen döntésről szól a brit történelemben,
és mind a 125 perce ezt a döntést igyekszik igazolni. 1940 májusában vagyunk, a német hadsereg éppen legázolja Európát és a professzionális brit diplomaták meg akarnak próbálkozni valamiféle különbékével. Utólag már világos, hogy erre semmilyen esély sem volt, de ott és akkor még nem lehetett tudni, hogy ez nem olyan háború, mint a többi, hanem a második világháború, ahol nem hasznosíthatók a korábbi tapasztalatok.
A nem túl népszerű politikust, Winston Churchillt kérik fel miniszterelnöknek, hogy elvégezze a „piszkos munkát", megkösse a Nagy-Britannia számára kedvezőtlen békeszerződést, ő azonban erről még csak tárgyalni sem hajlandó. Vannak ugyan észérvei is, de főleg hazafias álláspontja van. A film leggyengébb jelenete (ami megbocsátható a sok kiváló jelenet miatt), hogy Churchill életében másodszor lemegy a metróba, és lakossági fórumot rögtönöz, ahol kiderül, hogy a brit polgárok – ellentétben a taktikázó politikusokkal – el vannak rá szánva, hogy szembeszálljanak a náci Németországgal. Nyilván a közvélemény nyomását kellett belesűríteni egy rövid jelenetbe, ilyenkor nincsen jó megoldás.
Bárcsak készülnének ilyen magától értetődően hazafias filmek Magyarországon.
Nem voltunk soha a brit birodalom, de az sem igaz, hogy az egész magyar történelem el van baltázva. Jelentős személyiségek mifelénk is meghoztak felelős döntéseket. Javít az ember közérzetén, ha megnéz egy professzionális módon megcsinált filmet ilyen témában.
A legsötétebb óra azzal a nagy előnnyel indul, hogy főszereplője egy igen szórakoztató, extravagáns figurája a történelemnek. Winston Churchill nyers modorával, csípős humorával egyedi személyiség volt. Kevés politikusnak foglalkoztak annyit az alkoholfogyasztási szokásaival, mint neki. A sétapálca, a szivar, a két ujjal mutatott V betű mint a győzelem jele. Ez persze mind benne van a filmben. De még egy dolgot sikerült megjeleníteni benne.
Sokat vitatkoznak azon, hogy megalapozott döntés volt-e 1953-ban Churchillnek adni az irodalmi Nobel-díjat. Valóban nem írt szépirodalmi műveket, viszont egész életében irodalmi igénnyel hozott létre szövegeket: politikai beszédeket, újságcikkeket és történelmi tárgyú könyveket. Fontos szereplő a gépírónője (Lily James), neki diktál szigorúan dupla sorközzel, hogy aztán legyen hely kézírással belejavítani. Kiváló jelenet, ahogy az élő rádióbeszéde előtti utolsó pillanatban is csiszolja még a szöveget.
Hasonló villanásokból megjelenítik nekünk Churchillt, az irodalmárt,
aki nemcsak ír, hanem olvas is, és klasszikusokat idéz. Neki köszönhető nyelvi lelemény egyébként a „vasfüggöny" történelmi kifejezés, de a Blood, Sweat and Tears együttesnév is Churchill-idézet.
A legsötétebb óra néhány napot ragad ki a történelemből egy hónapon belül, de közben el szeretné mesélni Churchill egész, rendkívül mozgalmas életét és minél több információt közölni a történelemről. Így aztán rendkívül sűrű anyag a forgatókönyv, minden mondatnak jelentősége van. És bizony vannak olyan mondatok, amihez vagy előzetes tudás vagy utólagos lexikonozás szükséges. Például Churchill azt dörgi a parlamentben: mi van, ha Hitler azt kéri, hogy Mosley alakítson kormányt? Oswald Mosley a brit fasiszta párt vezetője volt – derül ki, ha az ember kíváncsi rá, és utánanéz. És ez így megy két órán keresztül: mint egy történelemóra. De egyáltalán nem unalmas történelemóra. Tényleg ránk férnének ilyen magyar filmek.
Joe Wright rendező jelentős tapasztalattal rendelkezik kosztümös filmek terén: Büszkeség és balítélet, Anna Karenina, vagy az 1935-ben játszódó Vágy és vezeklés. A látványvilág hibátlan, és nem csak a korszak atmoszférájának megteremtése szempontjából. Szuperközelikkel lepnek meg minket újra és újra: valakinek a szeme vagy a cipője, az írógép papírra csapódó betűkarja. Szintén bátor húzás, hogy A legsötétebb órá-ban mindig sötét van: még a parlament üléstermében is félhomály uralkodik, hát még a háborús kormány bunkerbe telepített irodájában. A sötétet vagy a homályt aztán változatos szögekből érkező fénypászmák teszik érdekessé.
Gary Oldman Churchill szerepéért már kapott egy Golden Globe-ot, valószínűleg nem ez lesz utolsó díja ezért az alakításért. Előragyog a maszk mögül a színészi erő. Oldman gyakran csak a szemével játszik. Vagy a 66 éves, elhízott, nehezen mozgó öregember elbizonytalanodását az ajka petyhüdtségével jeleníti meg. Ha Churchillből előtör a katona (tiszti akadémiát végzett, számos hadszíntéren megfordult), akkor viszont megfeszül az ernyedt test, parancsok dörrennek motyogás helyett. Erős jelenet, ahogy VI. György (Ben Mendelsohn) éjszaka dönt úgy, hogy azonnal ki kell békülniük: király és miniszterelnök Churchill ágya szélén ücsörögnek, és megbeszélik, hogy mennyire félnek mind a ketten.
Churchill feleségeként az egyébként gyönyörű Kristin Scott Thomas alaposan el van csúfítva, meg van öregítve, de ez sem akadályozza meg abban, hogy végtelenül szimpatikus legyen,
ahogy mindenben támogatja, szükség esetén viszont megfegyelmezi az ő kedves Malacát. Hosszan lehetne még sorolni a jól teljesítő mellékszereplőket, de mindenki csak untermann Gary Oldman bravúrjához, ahogy egyébként a történetben is végül mindenkin felülkerekedik Churchill a maga nárcisztikus, lehengerlő stílusával. Mert bármennyi rossz szokása is van egyébként, mégis az a legidegesítőbb benne, hogy milyen sokszor igaza van.