Old Dolio (Evan Rachel Wood) a szüleivel él, akik piti bűnözők, s családi „vállalkozásukból" lányukat sem hagyják ki. Csalás, lopás, védtelenek átverése, nekik mindegy, akár 20 dollárért megtesznek bármit. Egy repülőút alkalmával találkoznak a közvetlen és talpraesett Melanie-val (Gina Rodriguez), a szülők pedig mesélnek neki a legújabb tervükről. Dolio ezt nem nézi jó szemmel és vetélytársat lát a lányban.
July már a nyitójelenetben felkészíti a nézőt, hogy miféle famíliával is állunk szemben. A diszfunkcionális nem elég kifejező, nyugodtan rájuk lehet aggatni a romlott, gátlástalan vagy az ellenszenves jelzőt.
Felvetődhet a kérdés, miszerint kinek lehet szurkolni, kivel lehet azonosulni a szereplők közül? Azonosulni ugyan senkivel, szurkolni már annál inkább. Old Dolio furcsa szerzet, küllemében, jellemében egyaránt, de tisztán látszik, hogy a körülmények, vagyis inkább a nevelés áldozata. Robot módjára tesz meg mindent, amire utasítják, számos akció értelmi szerzőjeként semmi pozitív visszajelzést nem kap, így válva teljesen érzelemmentes, introvertált személyiséggé. Melanie képviselné a józanabb gondolkodást, az életvidám hozzáállást, ám hamar kiderül, hogy az ő élete sem olyan rózsás, mint mutatja. Nyitottsága miatt mégis hamar megszeretteti magát az emberekkel, Dolio pedig erre a szeretetre lesz féltékeny.
A konfliktust nem klasszikus értelemben kell venni, nincsenek nagy kiborulások és áskálódás, a főhős egy kivételtől eltekintve magába folytja a sérelmeit és inkább a belső szenvedése ütközik ki. Ebből arra lehet következtetni, hogy a Kajillionaire (körülbelül: "csilliárdos") végtelenül depresszív film, de July nem fél bevetni a szokásos fanyar humorát. Elsősorban a szituációk kényessége, a szereplők beszólásai és viselkedése sarkallja nevetésre az embert, bár senki nem fogja a térdét csapkodni a röhögéstől, a poénosabb, lazább elemek úgy kellenek a cselekménybe, mint egy falat kenyér.
A melankólia, a komorság végig ott lappang a sorok közt, s helyenként kifejezetten dühítő és fájdalmas nézni az eseményeket. Az író, rendező remek érzékkel képes összetörni, ugyanakkor reménnyel megölteni szívünket. Dolio tragédiája, ha nem is ebben a kifordított formában, de egy mindig aktuális problémát tár elénk. A szülői felelősség, a nevelési stílus személyiségformáló (jelen esetben romboló) hatása, illetve a szeretet hiánya, az érzelemmentesség viszontagságait láthatjuk első kézből. Az utolsó harmadra kicsit elfárad a történet, s a romantikus szál sem feltétlenül volt indokolt, ám vitathatatlan, hogy az utolsó jelenetek árnyalt szimbolikája, üzenete sokakban elindíthat valamit, feltéve, ha fogékonyak vagyunk rá.
A Kajillionaire-t két fő eleme teszi maradandó élménnyé. A forgatókönyve és a színészei. Ne lepődjünk meg, ha ezekben a kategóriákban tényező lesz a jövő évi Oscaron, megjegyzem megérdemelten. Evan Rachel Wood talán soha nem volt ennyire jó, Gina Rodriguez bűbájos és lehetetlen nem szeretni. A prímet mégis a szülők viszik, Debra Winger és Richard Jenkins a maguk módján kedvesen tenyérbemászóak, mentalitásuk és viselkedésük azonban visszataszítóvá teszi őket. A játékuk minőségén ez természetesen szemernyit sem ront, sőt.
July harmadik filmjével sem vallott kudarcot, s közel sem lesz mindenki ínyére ez a stílus, a Kajillionaire aktuális és fontos darab. Egy érzelmi hullámvasút, tele zavarba ejtő helyzetekkel, helyenként morbid humorral és nem kevés szívszorító pillanattal. Egy gyönyörűen fájdalmas katyvasz a szeretetről, annak hiányáról, az élni akarásról, újrakezdésről.