Nem hősök voltunk, hanem elkeseredett fiatalok, akik úgy érezték, hogy így nem lehet tovább élni. Vagy sikerül valamit változtatni, vagy ha nem, akkor inkább pusztuljunk el
– emlékszik a Zürichbe menekült Kenessey Csaba, Tősér Ádám október 23-án, a Hír Televízióban bemutatott dokumentumfilmjében.
Az Ötvenhatos utak ötven percbe sűríti azokat a vallomásokat, amelyek történetei egyenként önálló filmként is kibonthatóak volnának. Tősér filmje azonban átfogó képet kívánt adni a nyugatra kiáramló magyarok lehetőségeiről, a menekült státuszukat meghatározó politikai, gazdasági tényezőkről.
„Nagyobb ablakot szerettem volna nyitni. Sok apró személyes történeten keresztül bemutatni a menekültek lehetőségeit, a kezdeti bizonytalanságot és nehézségeket ahogy menekültként éltek"- fogalmazott az Origónak a rendező, aki nem először foglalkozik a kommunizmus áldozataival dokumentumfilmben.
Az egyéni történetek mentén összesen tíz forrásból, köztük Svájcból és Ausztriából kerültek elő Magyarországon még nem látott, a menekült lét viszontagságait megörökítő archív álló- és mozgóképek.
Kuriózum a BBC német nyelvű adása, amely megrendüléssel tudósít a határon szekérrel vagy gyalog érkező, könnyeikkel küzdő magyar tömegekről, akik a határátlépés után a magyar himnuszt énekelték.
Az emberek több hullámban hagyták el hazájukat. A menekültek között nemcsak forradalmárok vagy gazdasági menekültek voltak, de hazatérésre csábító agitátorok, egykori ÁVH-ások és telepített ügynökök is elvegyültek- derül ki az Ötvenhatos utakból.
A dokumentumfilm Kecskés D. András történésszel válaszolja meg e kérdéskört, aki arra mutat rá, hogy a magyar menekült ideális csoportként jelent meg sok európai ország számára, hiszen nagyrészt fiatal, egészséges, jól képzett férfiakról volt szó, és nem számított nagy tömegnek a nyugati világ egészéhez képest.
A vágyott célpontok egyike az Egyesült Államok volt, oda azonban igen szűk rétegnek sikerült kijutnia. Akárcsak az USA, úgy Ausztrália és Kanada sem fogadta be a bármilyen háttérrel rendelkező magyar menekülteket. Előnyben részesítették a mérnököket és az orvosokat. Közben tartottak az értelmiségtől, honnan is tudhatták volna, hogy nem bújik -e köztük meg ügynök, aki később mérnökként ipari titkokat szivárogtathat a Szovjetuniónak.
Belgium kétezer fiatal férfira tartott igényt, nőket ott nem fogadtak szívesen, Angliába bányamunkára lehetett jelentkezni,
Svájc tűnt az európai országok között az ígéret földjének, mely nem válogatott a menekültek közül.
Fiatalokat, időseket, betegeket, sebesülteket egyaránt befogadtak, a pályaudvaron rendszerint svájciak tömegei üdvözölték az érkező magyarokat.
Olyan országban akartam élni, ahol hatszáz éve nem volt háború
- mondja a filmben a diktatúra elől Svájcba jutó Kenessey Csaba.
A magyar menekültek befogadása Svájc önképéhez mai napig hozzá tartozik, máig mintapéldaként említik az oda áramló magyarokat.
A Kádár-rendszer egyfajta szelepként használta a határokat ötvenhatban, hogy azok a tömegek, akik nagyon menni akartak, később ne okozzanak bajt a konszolidációnál vagy a forradalom leverésénél. A forradalmat követően Kádár már minden fórumon azt kommunikálta, hogy várják vissza a haza eltévedt fiait, közben Biszku Béla belügyminiszter, amellett foglalt állást, hogy ne nagyon engedjék vissza a magyar emigránsokat.
Egyeseknek mégis utána nyúlt a hatalom: a cél az volt, hogy jöjjenek vissza a harcokban résztvevők, hogy a későbbi megtorlásban elítélhessék őket. A rendszer olyat nem hozott haza, akivel valami célja nem volt.
Tősér Ádám bizonyos elemeket tudatosan kihagyott a filmből. „Többen meséltek nekünk nyugatról erőszakkal hazahozott emberekről, de én erre semmilyen közvetlen bizonyítékot nem találtam, ezért ez a szál nem is kerülhetett be a filmbe."
„Akik elindultak, mindent itt hagytak: a családjukat, az otthonukat, a hivatásukat, testvért, szülőt, barátokat és egy szál ruhában új életet kellett kezdeniük. Hogy mire vitték külhonban, mire nem, sok mindenen múlt. Akik el tudták engedni a visszatérés reményét, akik minél hamarabb tudomásul vették, hogy nincs visszaút, talán boldogabb életet éltek" - állapítja meg a rendező. Mint mondja,
Magyarországon szinte minden családnak vannak menekültjei, vagy történetei arról, hogy valaki elindult a családból a boldogabb jövő reményében.
„Ismernünk kell ezeket az utakat, ha a jelenünket ismerni szeretnénk. Ezeknek a szétbomló családoknak ugyanis a mai napig nyoma van az emberekben"- hangsúlyozza Tősér.
Az Ausztriába menekült, majd hazatérő, letartóztatása után halálra, majd életfogytiglani börtönre ítélt Wittner Mária nem maradhatott ki Ötvenhatos utak elbeszélőiből:
Meg kell tartani az áldozatokat az emlékezetben és beszélni kell róluk, mert így nem fognak meghalni. Nekem életben kellett maradni, így rendezték fent.
Az Ötvenhatos utak-at elsőként a Hír Televízió műsorán október 23-án láthatjuk (majd 24-én és 25-én, illetve november 1-én is vetítik), de Ausztriában és Svájcban is bemutatják a filmet.
A Hópárduc talpra áll (2011) producere, az Így is épült a szocializmus (2015) és A Zinner (2018) című portréfilm rendezője, Tősér Ádám már dolgozik következő történetén, melyben szintén az emberi sorsok kapják a főszerepet, de nem maradhat ki a történelem sem a filmből.