Egy eszelős amerikai tábornok miatt tört ki a pusztító nukleáris háború

Stanley Kubrick a legsötétebb humor fegyverét használta az atombomba és a világvége-hangulat ellen: a Dr. Strangelove, avagy rájöttem, hogy nem kell félni a bombától, meg is lehet szeretni című szatírája ma is a nukleáris katasztrófáról szóló filmek egyik legjobbja.

Az Egyesült Államok légiereje határozottan leszögezi: biztonsági előírásaik megakadályoznák, hogy a filmben bemutatott események bekövetkezzenek. Meg kell még jegyezni, hogy a filmben szereplő karakterek nem valóságos személyeket ábrázolnak

 – így szól a rövid szöveges felvezető Stanley Kubrick 1964-ben bemutatott szatírája, az atomháború kitörésének lehetőségét fekete humorral bemutató Dr. Strangelove, avagy rájöttem, hogy nem kell félni a bombától, meg is lehet szeretni (továbbiakban csak rövidem: Dr. Strangelove). A Kubrick alkotásához (részben biztonságpolitikai okokból) semmilyen segítséget nem biztosító Pentagon azért tartotta szükségesnek, hogy a filmet gyártó-forgalmazó Columbia Pictures beiktassa az amerikai kormány hivatalos állásfoglalását, mert már a bemutató előtt kiderült, hogy a Dr. Strangelove  – az alapul szolgáló regény, a Red Alert felvetését követve – az amerikai nukleáris hadbiztonsági rendszer (humán és technológiai) hibalehetőségeiből kiindulva vizionálja az atomháború kitörését,  miközben közröhej tárgyává teszi a teljes amerikai hadvezetést.

Peter George 1958-as regénye, a Red Alert sokkal komolyabb hangvétellel,  ugyanakkor végkifejletében kevésbé vészjóslóan ragadta meg az atomparanoiát – a regényből készült forgatókönyvön az íróval és a jellegzetes szatirikus stílusa miatt felkért Terry Southernnel együtt dolgozó Kubrick viszont arra a következtetésre jutott, hogy (Southernt idézve) "az atomháború túlságosan szörnyű és fantasztikus ahhoz, hogy konvencionális módon lehessen feldolgozni".

Dr. Strangelove, avagy rájöttem, hogy nem kell félni a bombától, meg is lehet szeretni (Slim Pickens)
Fotó: Columbia Pictures

Éj sötét humorával (mondhatni: atomi kacagtatásával) a Dr. Strangelove ma is kiemelkedik a nukleáris háborút vizionáló filmek közül, de Kubrick vitriolos szatírája nem csak az atomfegyverkezésről és a hidegháborúban egymásnak feszülő szuperhatalmakról, hanem ezek közös társadalmi viszonyairól, a technika ördögéről és az emberi gyarlóságról, valamint a hatalmi tébolyról és a szexuális frusztrációkról is markáns véleményt fogalmaz meg.

A történetet eleve a téboly és a szex összekapcsolása keretezi. A szovjet légvédelem határán cirkáló, 50 megatonnányi atomtöltettel felszerelt B-52-es bombázókért felelős amerikai Burpelson légierő bázisának parancsnoka, a paranoid téveszmés Jack D. Ripper tábornok (Sterling Hayden) azért ad ki támadási parancsot a szovjet atombázisok ellen (majd barrikádozza el a bázist, nehogy a Pentagon leállíthassa az akciót), mert meg van róla győződve: a kommunisták adagolják a fluórt az amerikai vízvezeték-hálózatba (valamint a fagylalthoz, cukorhoz, liszthez, gyümölcshöz), és szerinte a szer gyengíti a nemzőképességet, tehát neki kötelessége megvédeni "értékes testnedveiket" a fluórtól. 

A film végén pedig, amikor minden közös (amerikai-szovjet) igyekezet ellenére kitör a nukleáris világháború, az Egyesült Államok elnökének (Peter Sellers) Németországból "importált" tudományos tanácsadója, az eredetileg Merkwürdigliebének hívott Dr. Strangelove (ugyancsak Sellers) különös mentőötlettel áll elő:  mivel a szovjet válaszcsapás, az ellenséges támadás esetén automatikusan működésbe lépő, leállíthatatlan és végpusztulást eredményező Ítéletnapgép egy bizonyos Kobatórium G-vel van felszerelve, amelynek felezési ideje 93 év, csak úgy lehet megmenteni az emberiséget, ha a legokosabbak, legegészségesebbek és leghasznosabbak (akikbe természetesen a jelenlegi, a filmet végig tehetetlenkedő felső vezetés beletartozik, különben nem tudják folytatni a szovjet túlélők elleni versenyt) több száz méter bányákba költöznek, de mindenképpen javasolt, hogy egy férfira minimum 10 nő jusson, de csak a legcsinosabbak, hogy garantálva legyen a népszaporulat és a hatékony munkaerő.

Dr. Strangelove (Peter Sellers)

Kubrick filmje nem csupán az atomverseny, de a hidegháború és az amerikai, illetve szovjet vezetés maró szatírája, amelyben a három szerepben is brillírozó Peter Sellers jóformán a mag- és a korszakra jellemző tudathasadás jelképe: az idegenkéz-szindrómás (azaz a végtagjai feletti uralmat elvesztő), tolószékes, az elnököt olykor akaratlanul is "Mein Führerként" szólító Dr. Strangelove-ként a hatalmi érdekek miatt bűnbocsánatot nyert egykori náci tudósokat jeleníti meg, Merkin Muffley elnökként a nyomás alatt szinte összeroppanó hatalmat parodizálja, míg a film egyetlen józan gondolkodású, a helyzetet átlátó figurájaként, a brit Lionel Mandrake ezredesként a normalitást képviselő ellenpont a Dr. Strangelove őrületében, amelynek középpontjában nem is elsősorban az atomháború, hanem a szexuális és politikai hatalom áll. Persze a Dr. Strangelove világában épp a normális(hoz közelítő) Mandrake-et nevezik "elfajzott perverznek". 

Dr. Strangelove (Sterling Hayden és Peter Sellers)
Fotó: Columbia Pictures 

Kubrick már a szereplők nevével gúnyt űz a háború és a világ uraiból: a címszereplő Strangelove (furcsaszerelem, vagy találóbban: ízlésficam), a konfliktust kirobbantó Jack D. Ripper (Hasfelmetsző Jack), a harsány, a szovjetek elleni csapást és a bunkerháborút (valamint a bunker nemiarányának tervét) lelkesen támogató, George C. Scott által zseniálisan megformált vezérkari főnök Buck Turgidson (nagyhangú bak), a teszetosza elnök Merkin Muffley (ködös balek) és szovjet társa Dmitrij Kissoff (Húzz el Dmitrij) vagy "Bat" Guano ezredes (denevérürülék) egytől egyig beszédes nevek.

Ezek az alakok jobbnál jobb színészi alakításokkal kelnek életre (de míg a legtöbb színész pontosan tudta mire vállalkozik, a Lepratelep nevű B 52-es parancsnokát, T. J. „King” Kong őrnagyot megszemélyesítő Slim Pickens-nek Kubrick nem szólt, hogy a film szatíra, így a színész véresen komoly alakítása emeli a figurából és helyzetéből áradó elszántságot). A mindössze négy helyszínen (a légitámaszpont irodájában, illetve külső védelmi zónájában, az elnöki válságstáb stratégiai termében és egy B 52-es fedélzetén) játszódó film elsősorban az alaphelyzet feszültségére, annak abszurd okára és a helyzetet megoldani képtelen, magukat véresen komolyan vevő, de végtelenül nevetségessé váló férfiak szerencsétlenkedésére épít – persze, a Ken Adam által megálmodott stratégiai terem díszlettervezői hivatkozási ponttá, egyúttal a Pentagon-paródiák kötelező elemévé vált, és fontos elem a hidegháború paranoiás atmoszférájának megteremtésében (ahogy Dean Cundey pazar operatőri munkája is, eszelős játéka a fényekkel és árnyékokkal), de a fókusz a színészeken van, a Dr. Strangelove ugyanis nem a pusztítás erejének elborszasztó látványával, hanem a pusztítás irányítóinak és értelmetlen rögeszméik nevetségessé tételével mutat rá a háború értelmetlenségére.

Dr. Strangelove
Fotó: Columbia Pictures 

Peace is our profession, azaz, a béke a hivatásunk – olvasható többször is a filmben a légierő bázisának szlogenje. Ironikus jelmondat egy olyan helyen, amit több millió emberi élet kioltására alkalmas atomfegyverrel szereltek fel, és ahol később amerikai katonák lövik egymást halomra. 

A Dr. Strangelove groteszk szatírája ma is hatásosan és általános jelleggel, örökérvényű módon érvel a háború ellen – illetve világít rá a "nukleáris elrettentő eszközök" veszélyeire és abszurditására, vagyis arra, hogy a bombák tömeges bevetése esetén lehetetlenné válik annak megállapítása, mitől és kit akart elrettenteni az atombomba, mert nem marad a világunkból semmi.