Egyelőre nincsenek még kész forgatókönyvek arra nézve, hogy a fejlődő gazdaságok miként küzdenek meg azzal, ha az automatizáció terjedésének következtében egyre több embernek szűnik meg az állása. A legnagyobb probléma az, hogy az eddigi stratégiákat általában a fejlett gazdaságokra dolgozták vagy dolgozzák ki, ezek viszont sokszor nem ültethetők át a fejlődő országok helyzetére – írja tanulmányában a King's College London két közgazdásza, Lukas Schlogl és Andy Sumner.
A legtöbb kutatás jelenleg arra irányul, hogy felmérje, milyen típusú munkákat és milyen időtávban vehetnek át a gépek. Bár az előrejelzések sokszor eltérnek, abban nagyjából egyetértés van, hogy a leginkább olyan területeken terjedhetnek el a robotok és a mesterséges intelligencia, melyek
rutinfeladatok, és nem igényelnek érzelmi intelligenciát, komplex emberi észjárást vagy kreativitást.
A McKinsey Global Insitute és a Világbank egyaránt arra számít, hogy a mezőgazdaságban és az iparban nagyobb arányban vehetik el a munkát a robotok, mint a szolgáltató szektorban – mivel ez utóbbi általában nagyobb részben követel meg kreativitást és emberek közti interakciót.
Mindezek miatt pedig komoly gondba kerülhetnek a fejlődő gazdaságok, melyek tipikusan nagyobb arányban rendelkeznek éppen a mezőgazdaságban vagy a feldolgozóiparban dolgozó alacsonyabban képzett munkaerővel. Noha a fejlett gazdaságok körében felmerülhetnek olyan tervek, hogy például politikai vagy szabályozói eszközökkel korlátozzák, illetve lassítják a robotok terjedését az emberi munkaerő védelmében, ez sokkal nehezebb lehet a fejlődő világban. A cégek ugyanis akár azt is mondhatják, hogy kivonulnak, és ezzel akár teljes szektorokat telepíthetnek át olyan helyekre, ahol nem büntetik az emberi munkaerőnél olcsóbb robotok használatát.
A másik megoldandó probléma abból fakad, hogy mi lesz azokkal a dolgozókkal, akik elveszítik az állásaikat a robotoknak köszönhetően. Itt alapvetően két lehetőség kínálkozik. Egyrészt
megfelelő képzési rendszerek kialakítása, melyek segítségével a munkavállalók felkészülhetnek a jövő állásaira.
Másrészt az alapjövedelem valamilyen fajtája, amely képes pótolni a kieső vagy rendkívül alacsony béreket.
A tanulmány szerzői szerint azonban mindkét megoldás súlyos akadályokba ütközhet. Számos fejlődő ország ugyanis nem rendelkezik erős oktatási és képzési rendszerrel, az alapjövedelmet pedig sok helyen igen nehéz lenne finanszírozni. Ráadásul ez utóbbi önmagában is rendkívül erős és hatékony szolgáltatató szektort igényelne – hogy legyen kellő bevétele az államnak –, ami sok országban hiányzik.
A szerzőpáros úgy látja, alapvetően két megoldási lehetőség képzelhető el a fejlődő országok számára. Az egyik egy globális általános alapjövedelem lenne, melyet nemzetközileg adminisztrálnának és egyfajta támogatásként adnának oda a fejlődő országoknak. Ennek a tervnek – miként Schlogl kissé gúnyosan megjegyezte – nagy előnye, hogy
„csupán" politikailag teljesen megvalósíthatatlan.
A másik, ennél reálisabb, forgatókönyv az lehetne, ha a fejlődő gazdaságok olyan munkaerő-intenzív szektorokat kezdenének el kiépíteni és fejleszteni, melyek a következő évtizedekben ellenállnak az automatizációnak. Ilyen lehetne a szociális ellátás, az oktatás, az egészségügy, a turizmus vagy az infrastruktúra építése. Ez azonban kockázattal is jár, mivel a fentiek már a kezdeteknél súlyos beruházásokat igényelnek, és semmilyen garancia nincs arra, hogy hosszabb távon ezekre a területekre nem tör be az automatizáció.
Következésképpen a kutatók arra hívják fel a figyelmet, hogy
nem lehet a fejlett piacok kérdéseit és problémafelvetéseit egy az egyben alkalmazni a fejlődő gazdaságokra.
Célzott kutatások és célzott megoldások szükségesek, hogy megoldhatók legyenek a következő évek és évtizedek problémái.