Lehet bár megértően, a vallási-spirituális funkcióit szem előtt tartva beszélni az indiai szarvasmarhák leölésének általános - és sok kivétellel övezett - tilalmáról, a helyzet az, hogy ez egy irracionális tabu. A kiöregedett, életben hagyott állatok jelentős közvetett és közvetlen terhet rónak az indiai társadalomra, miközben érinthetetlenségük miatt, sok kárt is okoznak, ahogy élelem után kutatva feldúlják a művelt területeket, a városi piacokat. Holott, ha már tejük elapadt, húsukkal rengeteg embert jól lehetne lakatni a népes szubkontinensen. Egyszóval: az indiai marhatilalom legyen bár mégoly egzotikus, ősi hagyomány, hasztalan, sőt, aránytalanul nagy tehertételt ró a társadalomra és a gazdaságra.
Nagyjából így lehet összefoglalni a hinduizmus e sajátosságának egyik jellemző értékelését, melyből az is kiolvasható: az indiaiak maguknak okoznak kárt a tehéntilalom betartásával. Hiszen mennyivel egyszerűbb lenne - a gazdasági könnyítésről nem is beszélve -, ha az indiaiak feladnák ezt a tabut, és a jószágokat teljes körűen hasznosítanák.
Ezzel a széles körben elfogadott vélekedéssel ment szembe az 1960-as években egy amerikai kutató, Marvin Harris. A szent tehén kulturális ökológiája (1966, magyarul 2003) című, óriási feltűnést keltő tanulmányával a szerző maga is ledöntött egy addig nagyjából szilárdnak tekintett tabut. Nevezetesen azt, hogy az indiai tehéntilalmat - vallási funkcióinak elfogadása mellett - "külső", racionális szemlélőként, nem is lehet másként értelmezni, mint egy idejétmúlt, levetendő, gazdaságilag káros szokást. A szerző azonban nemcsak ledöntötte, hanem feje tetejére is állította ezt a tabut, és egyenesen azt mondta:
a szent tehén tilalma az állatok gazdasági hasznossága okán maradt fenn.
Nem holmi felesleges "spirituális passzióról" van szó a tehenek esetében, és arról sem, hogy a hívő hinduk "buták" lennének annak felismeréséhez, vallási meggyőződésük hogyan nehezíti meg életüket a tehéntilalom kapcsán. Legfeljebb azt lehet mondani, hogy a hitbéli magyarázat már a feledés homályába száműzte a tehéntilalom valódi okát: azt, hogy
a marhák a vallási tabu "leple" mögött, igazolható gazdasági hasznot hoznak az indiaiaknak
- állítja Harris.
Marvin Harris maga egy jó nevű - sokat idézett és sokat vitatott -, figyelemreméltó tudományos munkásságot létrehozó amerikai kulturális antropológus volt (2001-ben halt meg). A második világháború után, az 1950-es, 1960-as években kibontakozó materialista irányzathoz csatlakozott munkásságával. Ez azt jelenti, hogy a társadalmak fejlődését gazdasági és technológiai alapon magyarázta, azt állítva, hogy a fejlődés központi eleme az, hogy a technológiai eszközök a környezeti feltételekhez illeszkedve fejlődjenek, segítve a gazdasági növekedést.
Csak az hosszú cikkek sorozatát kívánná meg, hogy részleteiben bemutassuk Harris elméletét, és azt, milyen utóélete volt a tudományos párbeszédekben tanulmányának. Ezért néhány pontba gyűjtöttük össze a főbb csomópontjait a koncepciónak.
Némi leegyszerűsítéssel, Harris tulajdonképpen arra vállalkozik, hogy bemutassa, a tehenek valójában nagyon is jelentős gazdasági előnyöket képviselnek az indiai társadalomban.
Csak épp a korábbinál szélesebb spektrumban kell a kérdést vizsgálni, és akár azon az áron is, hogy figyelmen kívül kell hagyni: a hinduk jelentős része vélhetően tényleg meggyőződéssel gondol a tehéntilalom hitbéli vonatkozásaira.
Harris azzal is vitára ingerelte kollégáit, hogy bevallotta: soha nem járt Indiában, azaz kutatásának tárgyával - a jelenséggel - nem került közvetlen kapcsolatba. Helyette hangyaszorgalommal gyűjtögette össze a tehénkérdésről fellelhető valamennyi akkori adatot, információt, hogy kimutassa:
a tehenek olyan előnyökkel járnak az indiai társadalomban, ami miatt "szentek" lettek, s így többségük szó szerint megússza élve, egészen a végelgyengülésig.
A kutató néhány fontosabb érve a gazdasági előnyökről:
Figyelemreméltó az is, hogy a szerző tanulmányában nem kardoskodik nyíltan amellett, hogy az általánosan elterjedt értelmezéseit a marhatabunak az ő gazdasági-materialista interpretációjára cseréljék le. Ezt inkább utólagosan javasolta akkor, amikor tanulmánya kapcsán sok szimpóziumon vett részt személyesen - a beszámolók szerint, meglehetősen vehemens vitapartner volt. A szerző szövegében csak annyit állít: az általa javasolt koncepció legalább olyan "esélyes" a kívülállók számára néha érthetetlen marhatilalom magyarázatára, mint a teológiai interpretációk.
Harris maga egy komplex egésznek, egy nagy rendszernek (kulturális ökológiának) tekintette a tehéntilalmat. Ugyanakkor nem hagyta figyelmen kívül azt sem, hogy kortársai, sőt, maga az indiai kormányzat is, a jelentős számú "szent tehénről" komoly gazdasági tehertételként beszélt akkoriban.
A "világias" indiai hatóságok úgy tekintették az ügyet, mint amelynél megdől az a nézet, hogy a racionális gazdasági belátások mindig felülemelkednek a hiedelmeken.
Harris trükkje azonban ebben az ügyben nem az volt, hogy ezt a széles körben elterjedt nézetet cáfolta. Hanem az, hogy bizonyítani igyekezett, a marhatilalom igenis racionális belátásokon alapszik, ezért végső soron a látszólag indokolatlan tabu is, ugyanígy racionálisnak tekinthető.
A kutató azt mondja, még csak nem is az a kérdés, hogy például minek jobb a hatásfoka, a traktornak vagy a marháknak. Nem kérdés, hogy az előbbinek.
Hanem a kérdés az, hogyan szemléljük a hindu teológia mögött a marhakérdést, és hogyan értékeljük azt.
Harris azt mondja, a zebuk gazdasági fontosságát nem érthetjük meg pusztán egy-egy hasznosítási "terület" kapcsán. Értékük csak akkor látható,
ha az állatok teljes életciklusát tekintjük.
Ha így járunk el, akkor láthatóvá válik - és elhíresült tanulmányában ennek igazolására tesz kísérletet -, hogy az állatok lényegében egész életükben hasznot hoznak az indiai társadalomnak.
Az esélyt kell megadni annak, hogy a tulajdonképpen a hinduk hite miatt "lesajnált" hatásfokú marha nemhogy nem túlzó tehertétel, hanem egyenesen gazdasági haszonnal jár India gazdaságágnak. Már csak azért is - írja végkövetkeztetésében Harris -, mert India népessége jóval nagyobb tempóban nő, mint a marhapopuláció. Ebből pedig az következik, hogy hamarosan megmutatkozik, milyen fontos szerepe van a marháknak az indiai gazdálkodásban.
A szent tehén ügyéről írott tanulmány óriási vitákat generált, éveken át témát adott a legkülönbözőbb felkészültségű szakembereknek. További érdekességet vitt a dologba az, hogy Harris később hasonló elvek szerint magyarázta a muszlim sertéshúsevési tilalmat.
Harrist inkább azért támadták, mert vállaltan figyelmen kívül hagyta elemzésében a "hindu nézőpontot", és szinte csak statisztikai adatokra és más szerzőkre támaszkodott érvelésében. Sok kritikusa ezt nem fogadta el, mondván: igenis figyelembe kell venni azt, mit gondolnak erről az ügyről maguk a gyakorló hinduk.
Többen azt is kifogásolták, hogy Harris technológia-központú, materialista felfogása épp a nagy, modern társadalmak, illetve a változó környezetben élő, növekvő létszámú közösségek elemzésére nem alkalmas. Nem veszi figyelembe a környezeti feltételek változásait, holott épp az azokhoz való adaptivitás lenne a koncepció alapeleme.
Nyilvánvaló, hogy napjainkból visszatekintve nem az abból az időszakból származó adatok teszik vagy épp nem teszik hitelessé a munkát, hiszen akkor azok helytállóak voltak.
Hanem sokkal inkább az a megközelítés, ami nagyon szigorú, külső nézőpont alapján végzett elemzéshez vezett ebben az esetben.
A szenttehén-taburól készült munka így azért tarthat számot napjainkban is érdeklődésre, mert egy jól ismert, és általában mindig azonos módon magyarázott jelenség másfajta értelmezési kereteit mutatja meg.