A nagy vadnyugati gyémántsvindli elképesztő története

Clarence King egy Salt Lake City-nél lévő táborban

Gazdasági és történelmi visszatekintésünkben annak a történetét mutatjuk be, hogyan hajtotta végre egy kentuckyi szélhámos és társa a vadnyugat idejének egyik leglátványosabb átverését - amíg a tudomány elkötelezett embere le nem leplezte őket. Különös, ármányban és fordulatokban gazdag történet ez az amerikai hőskorból, amikor a híres-hírhedt kaliforniai aranyláz mozgatta meg a kaland- és pénzvágyók sokaságát. Talán jóval kevésbé ismert azonban ez a fejezet, amiben nem az arany, hanem a gyémántok állnak a középpontban.

Színre lép Arnold és Slack

A transzkontinentális vasútvonal 1869-es befejezésével lakosságszámát tekintve felduzzadt San Francisco 1870-ben mintegy 150.000 lelket számláló város volt. Közéjük tartozott Philip Arnold, egy kentuckyi, aki ugyanabban a megyében született, mint Abraham Lincoln, az Amerikai Egyesült Államok elnöke.

Arnold, a gyengén képzett egykori kalapos tanonc, a mexikói háború veteránja az aranyláztól fűtve két évtizedes vadnyugati karrierje alatt komoly szakértelemre tett szert a bányászatban,

és elég pénzt keresett ahhoz, hogy időnként hazalátogasson Kentuckyba, ahol farmot vett, megnősült, családot alapított és egy kis készpénzt is félretett. 1870-ben könyvelőasszisztensként dolgozott a Diamond Drill Co. nevű, gyémántfejű fúrófejekkel dolgozó San Franciscó-i fúrógyárban. Könyvelő létére Arnold, aki akkoriban alig múlt 40 éves, meglepő érdeklődést mutatott az ipari minőségű gyémántok iránt, amelyek a fúrók működését biztosították. Még a témával kapcsolatos szakkönyveket is elolvasta.

A képen Philip Arnold és John Slack látható

Ugyanazon év novemberére Arnold

szerzett egy zsák csiszolatlan gyémántot, amelyet feltehetően a munkaadójától vett el, és összekeverte őket gránitokkal, rubinokkal és zafírokkal,

amelyeket valószínűleg arizonai indiánoktól vásárolt. Társat is talált maga mellé, John Slacket, egy Kentuckyból származó unokatestvért, aki Arnoldhoz hasonlóan harcolt a mexikói háborúban, és akit szintén magával rántott az aranyláz. Az elkövetkező hónapokban, amikor a két férfi kitalálta tervét, Slack játszotta a kedvetlen, hallgatag figurát a szókimondó és ravasz Arnold mellett.

A szélhámosok akcióba lendülnek

Az első személy, akit a páros felkeresett, George D. Roberts volt, az a fajta üzletember, akit az újságok "kiemelkedőnek" neveztek. Jó hírét azzal érdemelte ki, hogy gyorsan és határozottan cselekedett, de keveset kérdezett. Arnold és Slack egy este megjelent Roberts San Franciscó-i irodájában, az időjárás viszontagságaitól megviselten egy kis bőrtáskát szorongatva.

Azt mondták, hogy valami nagy értékű dolgot hoztak magukkal ebben a bizonyos táskában,

amit a kaliforniai bankban szerettek volna elhelyezni, ezt azonban a késői érkezésük nem tette lehetővé. A két férfi úgy tett, mintha nem akarnának többet elárulni, de Arnold látszólag véletlenül mégis elszólta magát, és kicsúsztak a száján a „nyers gyémántok" szavak. Arnold és Slack azonban óvatosabb volt azzal kapcsolatban, hogy hol találták a köveket, és motyogtak valamit az indián területekről, amiben volt is némi igazság, de nem úgy, ahogy Roberts gondolta.

A gyémántokkal teli táska láttán az üzletember horogra is akadt.

Roberts nagyon megörült a felfedezésünknek"

- mondta később Arnold a LouisvilleCourier-Journalnak 1872 decemberében, nem sokkal azután, hogy lelepleződött a csalásuk - "és megígérte Slacknek és nekem, hogy megőrzi a titkunkat, amíg mi további kutatásokat végzünk az országban és felmérjük a felfedezésünk valódi mértékét."

Mint sok ügyes hazudozónak, Arnoldnak is volt egy intuitív érzéke ahhoz, hogy mások hogyan reagálnának a kitalációira. Mi mással lehetne jobban rávenni Robertset, hogy terjessze a hírt, mint azzal, hogy hallgatási esküt tesz?

Ám számítása ezúttal nem vált be. Rögtön azután, hogy a két bányász mögött becsapódott az irodája ajtaja, Roberts meg is szegte az ígéretét. Először a kaliforniai bank alapítójának, William C. Ralstonnak, a legendás pénzembernek adta tovább a szenzációs hírt, akinek befektetési portfóliója igen sokrétű volt a szállodák és malmok építésétől kezdve a transzkontinentális vasútig.

A bankár pénzt fektetett az Ezüsthegység vállalkozásba is, és cserébe a közeli Grant városát udvariasan átnevezték Új-Mexikó Ralston városává.

Ezután Roberts értesítette a színházi érdekeltségű Asbury Harpendinget, aki Londonban próbált részvényajánlatot tenni az Ezüsthegy-projektre. Ahogy arról az üzletember 45 évvel később a színes - és valószínűleg torzító módon megírt, öncélú visszaemlékezésében megírta „tudta, hogy világszenzációra bukkantak". Így amilyen gyorsan a gőzhajó és a sínek vitték San Franciscóba nyargalt, ahová 1871 májusában érkezett meg.

Lapozzon a harmadik oldalra, a java csak most jön!