Felrázták az elfeledett magyarokat

Félmilliárd forintot költött a kormány arra, hogy 47 fiatal öt hónapot töltsön el a diaszpórában élő magyarok között. Magyart tanítottak nekik, néptáncoltak velük, programokat szerveztek nekik, de legfőképp visszaadták a motivációjukat, hogy van értelme ápolni a hagyományokat. Ráadásul az ő identitásuk is megerősödött.

Vajon milyen álmai munkája? Húsz millióból körbeutazni a világot, és blogolni róla? Másfél hónapig egyszerűen csak pihenni négy millióért? Mit szólna, ha fél évig mindössze annyi lenne a feladata, hogy fizetésért, telefonért, pálinkáért és egy belvárosi lakásért buliztassa az ismerőseit? Vagy már azzal is kibékülne, ha a kezébe nyomnának egy repjegyet, mondjuk Ausztráliába, és havi 350 ezerért a helyi magyarokkal kellene haverkodnia?

Míg az első háromra aligha pályázhatna sikerrel, az utóbbira reális esélye lehet, ha elmúlt 20 éves, középfokú végzettsége van, és mondjuk cserkészkedett, néptáncolt vagy éppen tud furulyázni. A Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium januárban hirdette meg a Kőrösi Csoma Sándor-programot (bővebben itt olvashat róla), amelyben 47-en nyertek egy nyolc hónapos ösztöndíjat. Ebből öt hónapot Amerikában, Ausztráliában vagy Európában töltöttek helyi magyaroknál, a maradék három pedig felkészüléssel és beszámolással telt Magyarországon. A cél az volt, hogy a magyar diaszpóra nyelvtudását fejlesszék, ösztönözzék a kapcsolattartást az anyaországgal, erősítsék a magyar identitást.

A programba a nemzet iránt elkötelezett, közösségszervezésben jártas fiatalokat várták, és végül 480 pályázó közül választották ki a 47 nyertest. Az októberben véget ért programról három résztvevővel beszélgettünk; gyorsan kiderült, hogy 1200 forintos kenyérár mellett nem lehet luxuskodni bruttó 350 ezerből, és az is, hogy megfizethetetlen élményekkel gazdagodtak, akárcsak jó néhány külhoni magyar. Az viszont nem derült ki, hogy azzal együtt, hogy valamennyi résztvevőnek kellett két oda-vissza jegyet venni (nyáron hazajöttek egy hónapra), miért került a program 500 millió forintba, azaz fejenként több mint 10 millióba. A programot a tervek szerint megduplázott költségvetéssel folytatják jövőre.

Magyar flash mob Sydneyben

Jobbra látható Baranyai Barbara. Nézzen meg több fotót a képre kattintva! Forrás: Baranyai Barbara

Baranyai Barbara tavaly egy zenekarral jutott el Sydneybe, és amikor meglátta az ösztöndíjas lehetőséget, azonnal eldöntötte, hogy ezt nem szabad kihagynia. Barbarának egy helyi magyar szervezet elnöke volt a mentora, az ő útmutatásai alapján végezte a munkáját: néptáncórákat tartott, magyart tanított, programokat, előadásokat, fesztiválokat szervezett vagy éppen magyarok által lakott idősek otthonában segédkezett.

„Volt, aki három mondatot tudott elmondani angolul, pedig már 40 éve ott él. A végére már szinte nagyszülői kapcsolat alakult ki a bent lakókkal. Sokat beszélgettünk, lelkiztünk, és a legtöbben elmesélték a saját történeteiket is” – mondta az idősek otthonáról, ahol előadásokat szerveztek, szójátékokkal frissítették az öregek magyarját, és a kérésükre még énekeltek is. Emellett fő tevékenysége a néptáncoktatás volt, de hétvégente rendszeresen segédkezett a magyar iskolákban és a cserkészetben is.

A sydneyi flash mob

Egyik legnagyobb élménye az volt, amikor Sydney egyik központi terén szerveztek egy flash mobot, amelyen mintegy hetven magyar néptáncolt. „A sydneyi tánccsoport vezetőjének 12 éves lánya a program végén azt mondta: Figyelj, anya, ha te már öreg leszel, akkor ne aggódjál, mert én tovább fogom vezetni az együttest” – mesélte Barbara. Szintén meghatározó volt, amikor hazatérése előtt szerveztek egy magyar ételfesztivált, amelyre a várt két-háromszáz ember helyett közel kétezren látogattak ki.

„A munkánk által meg tudott pezsdülni az élet, motivációt adtunk, hogy van értelme a magyarság ápolásának. A hála, amelyet felénk közvetítettek, elképesztő volt. Én mentem ki identitást erősíteni, de közben nekem legalább annyira megerősödött az identitásom” – összegezte a kinti hónapokat.

Magyaróra 11 és 70 évesekkel

Czékmán Balázs az izraeli nagykövetségnél. Kattintson a képre több fotóért! Forrás: Czékmán Balázs

Czékmán Balázs egyedüliként utazott Izraelbe, ahol alapvetően magyart tanított, és a kinti magyar szervezeteket igyekezett közelebb hozni egymáshoz. Nyelvóráira 11 és 70 évesek is jártak, ezeken Magyarország értékeiről, történelméről, irodalmáról, gasztronómiájáról vagy népzenéjéről is adott elő, és tartott magánórákat is.

Nem volt azonban könnyű dolga, ugyanis Izrael speciális ország: heti hat napot dolgoznak, ráadásul a szabad szombaton nincs tömegközlekedés, így a programok és a tanórák szervezése komoly tervezést igényelt. Ráadásul a Magyarországról kivándorolt első generációs zsidók elsősorban zsidóságukra és Izraelre fordítják figyelmüket, így itt különösen nehéz volt a magyar hagyományőrzésre építeni. „A fiataloknak pedig korlátozott a befogadási hajlamuk a magyar kultúrára” – mondta Balázs, aki próbált alkalmazkodni az igényekhez.

„Ezek ellenére úgy érzem, értem el változást, sok pozitív visszajelzést kaptam. A kinti állóvizet felkavartam, téma lett a magyarság megőrzése, újraindult a kommunikáció a kinti magyar szervezetek között, és sok szülő, gyerek újra elkezdett a magyar nyelvre figyelni.” Balázs azt mondja, hat hónapon keresztül, napi 24 órában rendelkezésre állt, a munka teljesen lekötötte minden gondolatát.

Öt hónap alatt fél óra angol

Baba-mama klub Bedekovics Péter gyülekezetében. Több képért kattintson a fotóra. Forrás: Bedekovics Péter

Némileg eltér társaitól Bedekovics Péter Pál missziója, ő ugyanis református lelkészként érkezett Melbourne-be. Az ausztrál városba ment a legtöbb ösztöndíjas, összesen három, és Péter főleg azt csinálta, amit egy lelkész: istentisztelet tartott, segítette a város egyetlen magyar lelkészét, de ő is szervezett programokat. Frissített az istentiszteleteken, például színdarabokat játszottak el vagy gitárral zenéltek, ennek hatására egyre több fiatal is elkezdett templomba járni.

„Volt egy 8-9 éves kisfiú, az apuka magyar, az anya osztrák. Hétköznap ausztrál iskolába járt, szombaton németbe, vasárnap pedig a magyarba. A magyart szerette a legkevésbé, ez a legnehezebb nyelv, ráadásul a három iskola miatt alig volt szabad ideje. Két hónap alatt egy teljes mondatot nem sikerült kihúzni belőle, de egyszer csak ketten voltak az órán, és valahogy a számítógépes játékokról kezdtünk el beszélgetni. 15 percen keresztül beszélt, ragyogó tekintettel, fantasztikus élmény volt, hogy van értelme itt lenni” – mesélte legkedvesebb élményét. Amikor egy hónap szünet után augusztusban visszament, ismét találkozott a kisfiúval és két testvérével, bár nagyon álmos volt a tekintetük. „Este sokáig fent voltak, és az apjuk már kezdte feladni, hogy felkeltse őket. Amikor viszont mondta nekik, hogy én is ott leszek, mind a három gyerek kipattant az ágyból.”

Péter annyira elmélyedt a magyar közösségben, hogy viccesen azt szokta mondani, öt hónap alatt körülbelül fél órát beszélt angolul. A magyarságáról nagyon sokat tanult, nagy hatást tett rá például az a pár, amelyik napi 5 órát autózott, hogy egy néptáncórát se hagyjon ki. „Mindenki imádta a programot, mert eddig azt látták, hogy az anyaország teljesen elfeledkezett róluk, most pedig azt, hogy kinyújtja feléjük a kezét. Nekik hihetetlen érték, hogy valaki idejön, és odafigyel rájuk, és ez nem a pénzről szól, mert az nekik van” – mondta.

Szerinte a program nagyon jókor jött, mert az ottani vezetők már kezdtek belefásulni a mindennapi szervezésbe. „Amikor kijöttünk, mintha frissülést, kreativitást, lelkesedést adott volna nekik is. Bár a program sok embernek pénzkidobásnak tűnhet, valóban egy jelentős összeg, de felbecsülhetetlen, hogy mivel ajándékozta meg a külhoni magyarokat” – mondta.