Egy sporttörténeti bűncselekmény: így állt bosszút a kommunista hatalom Papp Lacin

Budapest, 1963. január 19. Papp László ökölvívó olimpiai bajnok az angol Aldridge elleni mérkőzésre edz. MTI Fotó: Petrovits László

Max Schmeling, az egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb német bokszoló mondta a háromszoros olimpiai és profi Európa-bajnok, a címét hatszor megvédő Papp Lászlóról, hogy ő a sportág legnagyobb úriembere, s nála jobbat, sportszerűbbet nem ismert. Papp népszerűsége, elismertsége az 1950-es és '60-as évek Európájában – s részben a világon – nem ismert határokat. Profi meccsei egy részéről a The New York Times – már akkoriban is a világ egyik legolvasottabb sajtóterméke volt – is beszámolt, főleg azután, hogy az európai, majd a világranglistára is felkerült. Papp László ötvenöt évvel ezelőtti, 1964. október 9-i utolsó profi fellépésének több szempontból is nagy a jelentősége: egyrészt 15 menetes mérkőzésen győzte Mick Leahyt, 38 és fél évesen, másrészt már a következő, immáron világbajnoki címmérkőzést szervezték. Huszonkilenc veretlenül megvívott profi mérkőzés, hat címvédés után nehéz lett volna állítani akár Európában, akár az Egyesült Államokban, hogy vele egy világbajnoki találkozó érdektelen. Ami ezután történt, az idősebb generációknak ismert történet lehet. A lényeg: Papp László útlevelét többé nem hosszabbították meg a magyar hatóságok, nem utazhatott, vagyis pályafutása befejezésére kényszerítették. Arra nem vállalkozhatunk, hogy egész pályafutását felidézzük, az utolsó mérkőzésére koncentrálunk csupán, és arra, milyen volt a korabeli magyar sajtó és a pártállam hozzáállása a jelenséghez.

Egy vereség és egy kihagyott Európa-bajnokság

1953-ban Pappnak ki kellett utaznia a varsói Európa-bajnokságra, holott nem volt megfelelő állapotban. Az első meccsén vereséget szenvedett attól a szovjet Borisz Tyisintől, akit korábban kétszer is legyőzött. (1947. május 15-e, tehát több mint hat év után ez volt az első veresége.) Fontos megemlíteni, hogy Adler Zsigmond edzőt nem engedték ki a versenyre.

A következő állomás az 1955-ös nyugat-berlini Európa-bajnokság volt, ahova Kutas Adlert – besúgói jelentésekre, megbízhatatlanságra hivatkozva – szintén nem engedte ki, ezért a versenyző sem utazott el. Kellett volna a győzelem a pártnak, de az aranyérem így elveszett, „csak" egy ezüst jött össze, amiért Kutas – állítólag – alapos fejmosást kapott, s lehet, Papp Lászlóra ezért is haragudott.

(A két esettel kapcsolatban Németh Gyula a Népsport 1957. január 13-i számában ki is jelentette, hogy hiba volt Adler Zsigmond hátráltatása azokban az időkben.)

Papp Laci és Adler Zsigmond. Minden idők egyik legnagyobb magyar edzője kiváló tanácsokkal segítette Pappot egész pályafutása során. Forrás: papplaszlo.hu

A harmadik eset közvetlenül az '56-os olimpia előtt történt, amikor a komáromi határnál Papp László is szót emelt, hogy Kutas István ne utazzon a csapattal Melbourne-be, és ez így is lett.

Természetesen a „mi történt?" kérdésén való gondolkodás közben felmerülhet, hogy Kádárnak akár Moszkvából is szólhattak – különösen a keményebb vonalat képviselő Leonyid Brezsnyev 1964. októberi első titkárrá (SZKP) választása után –, hogy azt a sportolót, aki „az imperialisták maffiarendszerének köszönhetően keresi a kenyerét", húzzák vissza a szocialista terepre. Még ez is elképzelhető, hisz Egri Gyula Papp László feleségének – a „kapzsiságra" való hivatkozáson túl – azzal is érvelt, hogy

a Szovjetunióban sincsen profizmus!

Leonyid Iljics Brezsnyev, az SZKP főtitkára, és Kádár János, az MSZMP első titkára. Jobb szélen pedig Biszku Béla, aki hosszú időn keresztül volt az MSZMP KB-titkára. Forrás: RIA Novosti/RIA Novosti/Lev Ivanov

A kommunista mentalitásról mindent elmond Gáspár Sándor egykori szakszervezeti vezető 2001-es (!) nyilatkozata, aki azt az ál-kérdést tette fel, hogy

kinek volt hatalma ahhoz, hogy Papp Lászlót ne engedje tovább (?),

majd az egészet az akkor már közel 20 éve halott Adler Zsigmondra akarta kenni. A legaljasabb hazugság ez volt, ami szerint a legendás edző is osztotta a véleményt: Papp Lacit a világbajnoki mérkőzéstől, pontosabban a vereségtől féltették. Ezzel kapcsolatban is N. Pál Józsefnek van igaza, aki szerint attól tartottak inkább, hogy Papp világbajnokká lesz, ami a kommunista rendszer számára végképp „kommunikálhatatlan, tudathasadásos" állapotot idézett volna elő.

Gáspár Sándor, a Szakszervezetek Országos Tanácsának egykori elnöke Forrás: Wikimedia Commons

Kárpótlás sosem járt, de nem felejtették el

Bár kárpótlásnak kevés, de a WBC, vagyis a World Boxing Council (Bokszvilágtanács) 1989-ben egy tiszteletbeli világbajnoki övet ítélt meg

a világ legjobb amatőr és hivatásos középsúlyú ökölvívójának,

ami szép gesztus volt.

Papp László a tiszteletbeli világbajnoki övvel Forrás: papplaszlo.hu

Az egyik legnagyobb elismerés és tisztelet jele – a sok közül – azonban az volt, amikor Jean-Paul Belmondo 1975-ben bemutatott, Félelem a város felett című filmjében Papp Lászlóról megemlékezett. Belmondo először 1958 decemberében találkozott személyesen Papp Lacival, amikor Párizsban a francia bajnok, Francois Anewy volt a magyar bunyós ellenfele, de élőben látta a Luis Folledo elleni összecsapást is Madridban, 1963 decemberében.

Papp Lászlót a magyar állam sohasem kárpótolta anyagi értelemben, pedig a világbajnoki címmeccs nagyon jól fizetett volna még vereség esetén is. Ráadásul élő szerződései miatt még neki kellett bírságot fizetni.

De a pénz az csak pénz, az erkölcsi kár jóvátehetetlen volt és maradt is.

Az egykori ökölvívó szakedző, mesteredző, szakíró és szakkommentátor, id. Füzesy Zoltán által tehát sporttörténeti bűncselekménynek nevezett döntés, vagyis Papp László pályafutásának kettétörése önmagában egy szimbólum, a kádári szocializmus és a kommunista gondolkodás szimbóluma. Ezek után feltehetjük a kérdést: ha az egyébként még kommunista körökben is valamelyest tisztelt, de mindenképpen elismert sportolóval is megtehették ezt, mit élhetett át az ismeretlen kisember, ha a rendszer az ellenségének nyilvánította őt, vagy tevékenységét?

A cikk megírásához az Arcanum Digitális Adatbázisát is felhasználtuk.