Világ életemben utáltam a cirkuszt. Ha jól emlékszem, apám néhányszor próbálkozott a Vidámparkkal, de cirkuszba nem voltam hajlandó menni. Az is igaz, hogy kisgyerekként éppen eleget láttam a tévében, mert a szocializmusban komolyan vették a jeligét, amely szerint a népnek kenyeret és cirkuszt kell adni. A kenyérért néha órákat kellett sorba állni, a cirkuszt viszont nem lehetett elkerülni, mert ha az egyetlen csatornán azt adták, azt nézted vagy semmit. Különösen arra emlékszem, hogy pár éves létemre a bohócokat utáltam a legjobban. Nem azért, mert féltem tőlük, Stephen King akkoriban még meg sem írta az It-et, hanem mert végtelenül untam őket, soha egyetlen mosolyt nem sikerült az arcomra csalniuk. Több évtizednek kellett eltelnie, hogy az első, valóban csodálatos előadást lássam a Fővárosi Nagycirkuszban, Slava Polunyin Hó showját, ahol viszont kizárólag bohócok voltak a porondon – sehol egy nyomorult, megtáncoltatott medve vagy poharakat a homlokukon egyensúlyozó akrobaták –, de hát ő a világ egyik legnagyobb színházművésze. A közönség hol nevetett, hol sírt.
Ezért amikor először olvastam, hogy a Bayreuthi Ünnepi Játékokon, vagyis a Richard Wagner által alapított, és kizárólag az ő operáit játszó fesztiválon a címszereplő Tannhäuser egy bohóc, aki az artista- vagy műlovarnő Vénusz truppjával egy lakóautóban járja a világot, csak sóhajtottam, hogy már megint milyen elmebeteg ötlettel teszik tönkre a világ legszebb zenéjét (Wagner esetében a legjobb opera mindig az, amit éppen hallgatunk). Mert volt már itt minden. Benzinkúton játszódó Ring-ciklus, Lohengrin, a villanyszerelő overálban, Viráglányok mint hastáncosnők a Parsifalban. Az úgynevezett rendezői színház az opera világában néha csodálatos pillanatokat, de többségében mégis inkább minimum zavaró, sokszor nevetséges és erőltetett „koncepciókat" eredményez. És egyre inkább, mert
mostanában már nemcsak az a kényszer hajtja a rendezőket, hogy mindenáron, akár az eredeti mű és a zene ellenében is valami újat erőltessenek rá a nézőkre, hanem a politikai megfelelés kényszere is,
aminek „köszönhetően" például Eric Uwe Laufenberg Parsifáljában a Grál-lovagok menekültek voltak. És ez még nem is volt egy kibírhatatlanul rossz előadás...
A zene ellenében hat-e a rendezés, ez a döntő kérdés. Nincsen ugyanis külön zene és történet, az a rendező, aki az egyiket megerőszakolja akár politikai céllal, akár önmegvalósításból, mindkettőben kárt tesz. A zene a dramaturgia része, sok minden a zenében történik meg, és ezt azok a nézők is érzik és értik, akik életükben egyetlen szolfézs órán nem vettek részt, mert a zene mondja el az igazságot ott, ahol a szereplők hazudnak vagy hallgatnak. Persze önmagában az új gondolattal, a modern elképzelésekkel nincs baj: az egyik legtökéletesebb Lohengrin-rendezésben Brabant népe csupa patkány volt, egy kísérlet alanyai: szüksége van-e még a világnak hősökre. A választ ki lehet találni.
Kissé félve vártam tehát Tannhäuser, a bohóc színre lépését, na nem zenei szempontból, idén Klaus Florian Vogt énekelte a címszerepet. De a rendező, Tobias Kratzer óriási meglepetést okozott.
Nemcsak azzal, hogy egy minden szempontól átgondolt, szinte tökéletesnek nevezhető előadást állított a színpadra, hanem azzal is, ahogyan a kötelező, liberális témákat kezelte.
Merthogy a színes rongyokból álló jelmezbe és göndör, vörös parókába öltöztetett, klasszikus bohóccá sminkelt Tannhäuser és a strasszos, kivágott overált viselő Vénusz mellett még két tagja van a vándortársulatnak: egy törpe és egy fekete transzvesztita. Utóbbi saját nevén szerepel: Le Gateau Chocolat, vagyis Csokis Sütemény, és mint a programfüzetből kiderül, a brit-nigériai férfi maga is énekes, fellépett már a Covent Gardenben és a sydney-i operaházban is, amúgy valóban tagja a La Clique nevű cirkuszi társulatnak, amely megkapta az Olivier-díjat.
A cikk folytatódik, kérem lapozzon.