Pörgős stílus- és sztárparádé - nyerd meg a Black Eyed Peas új lemezét!

A Black Eyed Peas ismét robbanékony zenei koktélt hozott létre: táncolható, slágeres, vidám, és egy pillanatra sem hagyja elernyedni a hallgatót. Békésen megfér ezen a lemezen egymás mellett funk, hiphop és slágeres popzene, akárcsak a Ponyvaregény főcímzenéje vagy éppen Sting. Nyerd meg a Monkey Business című lemezt az [origo]-n!

Mindig problémás, amikor egy inkább kritikailag sikeres együttes egyszer csak befut, főleg, ha ehhez egy látványos stratégiaváltás is társul. Hasonló ugyanis a sztori a Black Eyed Peas esetében is, és ezzel láthatóan sokan nincsenek kibékülve. Mindez vélhetően nem túlzottan zavarja a csapatot, amely egyre magabiztosabban mozog a világsztárok között, és közben annyi lemezt ad el, amennyit hasonló felállású formáció a Fugees sikere óta nem volt képes.

Igaz, will.i.am, apl.de.ap és Taboo alaposan megdolgoztak a sikerért, előbbi kettő már a kilencvenes évek eleje óta szövegelt és breakelt abban a reményben, hogy csak felfedezi őket valaki. Először ez a törekvésük nem járt sikerrel, Atban Klann névre keresztelt együttesük nem sok sót evett meg, hiszen pozitív üzenetű zenéjüket éppen a gangsta rap egyik nagyágyúja, Eazy-E kiadójánál szerették volna megjelentetni, ám ő nem volt biztos az irányzat sikerében, ezért hiába készült el egy lemez, az nem került el a boltokba.

Főleg azután nem, hogy Eazy-E 1995-ben meghalt AIDS-ben, az Atban Klann pedig feloszlott. A két tag azonban nem adta fel, hanem bevettek Taboo személyében egy harmadik táncoslábú MC-t is, és megalakították a Black Eyed Peast. A trió kezdetben szigorúan hiphop-kategóriában nyomult, és a kritikák a De La Soul vagy az A Tribe Called Quest örökösét látták a csapatban, tehát egy gengszterallűröktől mentes, zenecentrikus és találékony hiphop-alakulatot.

Első lemezüknek, az 1998-as Behind The Frontnak ennek megfelelően kitűnő sajtója volt - még ha a szöveget érte is némi bírálat -, és majd' kétszázezer példány el is fogyott belőle. Még inkább csavart egyet a dolgon, amikor will.i.am azt mondta egy interjúban, hogy ő bizony alig hallgat hiphopot, ehelyett inkább a Stereolab, a Portishead, Beck és a Beastie Boys albumai forognak a lemezjátszóján.

Hasonló recept alapján készült a második lemezük két évvel később, annyi különbséggel, hogy a rangos közreműködőkkel készült Bridging The Gap már betört a Billboard százas albumlistájára is. Úgy festett, hogy a kis lépések politikáját folytató csapat szép lassan a műfaj elfogadott sztárjai közé kerül, ha ugyanilyen szorgalmasan üti tovább a vasat, ám ekkor a fiúknak elfogyott a türelmük, és léptek egy óriásit: a 2003-as Elephunk egy szinte kicserélődött együttest mutatott. Először is bevettek negyediknek egy énekesnőt, a vagány Fergie személyében, majd lazítottak a szigorú hiphop-hangzáson, és helyette a slágeres, popos dalokra helyezték a hangsúlyt.