Presser Gábor: Nehezebb dalt írni, mint oratóriumot

A magyar zenei élet egyik legelismertebb szerzője, Presser Gábor zenekarain (Omega, LGT) kívül is írt már szinte mindenkinek dalt, aki számít, de első szólólemezét csak 1994-ben adta ki. Az októberben megjelenő Tizenkettő a negyedik albuma, amely hat év után folytatja a szólóalbumok sorát. Persze maga Presser nem tűnt el ez idő alatt sem: írt dalokat másoknak, komponált színházi kísérőzenét és filmzenét, továbbá sokat koncertezett is. Sőt, a Megasztár zsűritagjaként a legifjabb generáció is megismerhette "Pici bácsit", aki hiába híresség, meglehetősen ritkán szerepel a bulvárlapokban, és magánéletét azóta is sikerrel védi a külvilágtól. Aki ugyanis tényleg kíváncsi Presser Gáborra, az a dalain keresztül ismerheti meg továbbra is.

Ezek szerint nem is az a típus, aki később sokat hallgatná a saját zenéjét?
- Nem, soha, mert félek, felfedeznék valamit, amit utólag már másképp csinálnék. Olyan azért létezik, hogy kell hallgatnom, hogy tanuljam egy előadás vagy egy koncert miatt, akkor igen, de nem vagyok az, aki elérzékenyülten hallgatja a dalait. Más zenét persze széles körben hallgatok, a bluestól komolyzenén át az újonnan megjelent dolgokig. De nem szeretem már a hatvanas évek klasszikus rockját visszahallgatni, mert megteltem vele. Jól megvettem ezeket CD-n is, aztán nem nagyon hallgatom. Ami a konkrétumokat illeti, a Beatlesnek mindig nagy rajongója voltam, a Rolling Stonesnak is, de őket inkább koncerten szeretem, többször is láttam már az öregfiúkat, és állítom, hogy senki a nyomukban sem jön. Ők még most is fejlődnek, sokkal jobbak, mint valaha, ezért verhetetlenek és nem a show miatt. Ugyanez történt egyébként ifjúkorom másik nagy kedvencével, a Creammel. A tavaly készült koncertlemezen mindhárman sokkal jobban játszanak, mint negyven éve, pedig már akkor is zsenik voltak. De a régi lemezeket ma már alig hallgatom.

És a maiak közül mit hallgat?
- Engem bizony érdekel az ifjabb generációk zenéje. Amikor a Kispálék még fiatalabbak voltak (sajna nekem most is azok), akkor éreztem azt, hogy valami nagyon fontos érkezett. És szeretem az Anima Sound System, a Quimby vagy a Kimnowak zenéjét, még ha nem is minden lemezt vagy dalt. Hála istennek, ők is tudnak hülyeségeket csinálni, de hát ki nem. Idén külön kimentem a Szigetre, hogy megnézzem a Heaven Street Sevent, és nem is kellett csalódnom. Az Anima is jó volt. És sorolhatnám a többieket. Ami a még fiatalabb generációt illeti, sok a tehetség, és biztos jönnének többen is, ha a média segítené őket ebben, gondolok itt elsősorban a közszolgálati rádióra és tévére, mert ebbe adófizetőnként jogom van beleszólni, nekik lenne kutyakötelességük támogatni a tehetséges, fiatal hazai előadókat. Mindannyiunk kudarca, hogy ilyen a helyzet. Vagy hallotta valaki a 30Y-t? Mert a rádiókban hallható mai magyar pop nem az én világom.

Fiatal zenészként nehezebb ma érvényesülni, mint a hatvanas-hetvenes években lehetett?
- Nem lehet általánosítani. Az egyiknek lesz szerencséje, és jó pillanatban lesz jó helyen, a másiknak nem, ebből is látszik, hogy sok minden múlik a szerencsén. Nekünk az kétségtelenül könnyebbség volt, hogy zárt világban éltünk, nem nagyon lehetett nyugati lemezeket kapni itthon, és legalább ez a piac a miénk volt, de ma már ez nem így van. Az LGT-vel Lengyelországban imádtak minket. Egy sima kétsáv sztereó élő felvételből egymillió lemezt adtunk el, Igaz, egy fillért sem kaptunk, de a mai napig forgalomban van (LGT: Live in Warsaw). Mindenkit kérek, hogy azzal támogasson minket, hogy nem veszi meg... A Szovjetunióban is több millió lemezünket adták el, de ezekből sem kaptunk soha pénzt. Viszont azóta szép számmal jelentek meg a hamisított LGT-CD-k ("Megjött Moszkvából a csomag"). Koncertek szempontjából viszont jó volt a kelet-európai piac, valamilyen megélhetést jelentett ez akkoriban.

Ha már szóba került a szocializmus és a hanglemezgyár, nincs önben csalódottság amiatt, hogy annak idején a korlátozott lehetőségek miatt nem sikerült még többet elérniük?
- Nem vagyok csalódott, mert amikor az LGT-vel 1972-ben kijutottunk Angliába, két évvel később pedig Amerikába, akkor szembesültünk azzal, hogy nagyon korlátozottak a lehetőségeink. Az jó, hogy mi ott lehettünk akkor az utolsó nagy rockfesztiválokon, de ennél többet a sors nem engedett. Nem volt menedzserünk, sem kellő médiatámogatás és pénz a hátunk mögött, ráadásul azt, amit mi kerestünk, a magyar állam inkább megtartotta magának. 1983-ban pedig, amikor a brit EMI kiadó az első kelet-európai zenekarként szerződtetett minket, akkor nem az együttes kellett nekik, hanem a hangszeres tudásunk, vagyis gyakorlatilag stúdiózenésznek szerettek volna alkalmazni bennünket. Ez óriási megtiszteltetés, de a stúdiózenész alapvetően egy magányos szakma, ezt négyesével nem lehet csinálni, hiszen más-más zenészekhez kellett volna alkalmazkodnunk külön-külön mindannyiunknak, és bár be is költöztünk az Abbey Roadra, a végén nem vállaltuk. Az már csak a savanyú hab volt a tortán, hogy a Hanglemezgyár ezt a pénzt is készült lenyúlni. Szóval nem mondhatnám, hogy elégedett vagyok, összességében mégis szerencsésnek érzem magam, mert túl sokat nem kellett tennem a pályámért. Váratlanul ért, amikor Mihály Tomi elhívott dalt írni az Omegának, váratlanul ért, amikor a Vígszínház megkeresett, hogy írjak zenét a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című darabhoz, és váratlanul ért a siker is. Nem kellett megtanulni magamért harcolni. Ezért is lehet, ha néha azt érzem, hogy van amit egy-két évvel később jobban is meg tudtam volna csinálni.