Presser Gábor: Nehezebb dalt írni, mint oratóriumot

A magyar zenei élet egyik legelismertebb szerzője, Presser Gábor zenekarain (Omega, LGT) kívül is írt már szinte mindenkinek dalt, aki számít, de első szólólemezét csak 1994-ben adta ki. Az októberben megjelenő Tizenkettő a negyedik albuma, amely hat év után folytatja a szólóalbumok sorát. Persze maga Presser nem tűnt el ez idő alatt sem: írt dalokat másoknak, komponált színházi kísérőzenét és filmzenét, továbbá sokat koncertezett is. Sőt, a Megasztár zsűritagjaként a legifjabb generáció is megismerhette "Pici bácsit", aki hiába híresség, meglehetősen ritkán szerepel a bulvárlapokban, és magánéletét azóta is sikerrel védi a külvilágtól. Aki ugyanis tényleg kíváncsi Presser Gáborra, az a dalain keresztül ismerheti meg továbbra is.

A pályafutása során két komoly szövegíró partnere volt Adamis Anna és Sztevanovity Dusán személyében, utóbbi az új lemezen is besegít, akárcsak az eddigi összes szólóalbumon. Mennyire tud ő már az ön fejével gondolkodva dalszöveget írni?
- Ahogy én az ő fejével zenét. A szövegírónak is azonosulnia kell az énekessel, nem tudtam volna úgy írni Katona Klárinak, hogy nem az ő hangján hallom a dalt. Dusánnal nagyon erős a munkakapcsolatunk, de ellentétes karakterek vagyunk: ő hallgatag, visszahúzódó alkat, én pedig pont az ellenkezője vagyok, ezért kiegészítjük egymást. Gyakran van úgy, hogy egy dalhoz beugrik nekem pár szó, egy versszak, bármi és odaadom neki, hogy lehet, hogy erről szól a dal. Aztán lehet, hogy nem. Már hozzászokott a rigolyáimhoz. Az sem zavarja, hogy gyakran már felvételkor a stúdióban ki kell cserélni egy-egy szót, tökéletesen megbízik bennem, ahogy én is őbenne. Van egy olyan szám a Tizenkettő-n, amely azért született, mert elképzeltem egy francia filmrészletet, azt zenésítettem meg, Dusán meg nagyon szépen megírta (ez a Francia dal). Ha én írom a szöveget is, akkor a zene valahogy magától jön, de a szövegírás, az nekem hosszú játék. Az is igaz, hogy aztán ezek a legkedvesebbek, főleg, ha rettentő hosszúak, és valami történetet beszélnek el, mint a korábbi lemezeken a Gazdag fiú, a Majd Leonardvagy a Kék likőr.

Bár a Tizenkettő-ről egyik dalból sem készült kislemez vagy klip, mégis melyiket javasolná leginkább?
- Hát ezen nem sokat gondolkodtam, mert soha nem tudom ezzel a füllel hallgatni a dalaimat, sosem tudom eldönteni, hogy melyik lehet esetleg sláger. Talán a Két ördög-höz csinálnék egy animációs filmet: ez egy hangjáték a lemezen, több szereplővel, vagyis egy játékos kis novella - annak idején a "rádióra alkalmazott" színdarabokat hívták hangjátéknak. Ez is a már említett, elbeszélésszerű dalaimhoz tartozik, azzal a különbséggel, hogy most először vannak külső hangok is, a két ördögöt például Hobó és Novák Péter barátaim játsszák - pontosabban ordítanak, ahogy a torkukon kifér. A kiadó szerint egyébként a Csak a szerelema leginkább "slágeres" dal az albumon, de mint mondtam, én nem tudok dönteni. Most már nem is hiszek abban, hogy segítene a lemezeimen, ha valamelyik dalt játsszák a rádiók, mert az eddigi szólóalbumokról se játszottak semmit, és túléltem. Sőt, nem is szeretném azt, hogy legyen egyetlen ismert dal, és akkor a lemezt csak amiatt veszik meg. Inkább vegyék meg azért, mert kíváncsiak rá. És legalább egyszer hallgassák végig, ha tényleg végighallgató. A lényeg az, hogy én vagyok a példa rá, hogy nem kell ahhoz vér avantgárdnak lenni, hogy ne lehessen beilleszkedni a mai, média uralta piacviszonyokba. Ha már itt tartunk, az sem tetszik, hogy a lemezeket ennyire rádióbarátnak készíttetik el a kiadók, még akkor sem, ha ez rám már nem vonatkozik, mert a sajnos a szerkesztőkkel nem vagyunk "rádióbarátságban".

Akárcsak a többi albumon, most is főként a dzsessz világából érkeztek a zenészek, sőt, megint vannak rangos külföldi vendégek is, Bob Mintzer és az azóta elhunyt Don Alias személyében. Mennyire tudatos ez a dzsessz felé törekvés?
- Nem gondolom, hogy lennének kimondottan dzsesszes számok a lemezen, sőt, Bob Mintzer nagyon megdicsért a harmóniavezetésért és a hangszerelésért, de A híd című szám attól még nem lesz dzsessz, hogy Mintzer játssza a szaxofonszólót. Don Aliasszal pedig régi jó barátok voltunk, nagyon megrázott a halála, most még nem tudok erről beszélni.

Tapasztalatai szerint milyen korosztály hallgatja a lemezeit?
- Csak a koncertekből tudok kiindulni, ahol nagyon vegyes a kép. Talán a nálam egy nemzedékkel ifjabbak vannak legtöbben, de sok a gimnazista, egyetemista fiatal is. Hihetetlen volt, hogy a 2002-es LGT-fesztiválfilmet nézve a közönségben alig lehetett velünk egykorú embert látni, viszont tizenéveseket annál többet. Félek, hogy az én generációm már nem érdeklődik az új dolgok iránt, és nem elég nyitott. Én pedig nem szeretem a nosztalgiát, és kicsit igazságtalanul haragszom is a korosztályomra, amikor olyanokat hallok, hogy "a mi időnkben sokkal jobb volt a zene, mint ma". Én ezzel egyáltalán nem értek egyet.

Inkei Bence