Csajok gitárral és dobbal

Bár a szélesebb közvéleményhez csak azok a girl groupok jutnak el, melyekben a lányok csak a hangjukat és külsejüket adják a zenéhez, szép számmal vannak olyan zenekarok, amelyek csak nőnemű tagokkal rendelkeznek. Összeállítás a legfontosabb női rockzenekarokról, a kezdetektől máig.

Az a tény, hogy az elmúlt, körülbelül ötven évben a nők is aktívan közreműködtek a popzene kialakításában és formálásában, vélhetően senkinek nem újdonság. Manapság már nem lepődünk meg, ha a gyengébbik nem egyik képviselőjét látjuk egy kemény rockzenekar, vagy akár egy hiphop kollektíva élén, ugyanakkor sajátos világú énekes-dalszerző hölgyekkel és aktuális tinédzsersztárokkal is tele van már a padlás, az úgynevezett girl group formáció pedig jelenleg, ki tudja hányadik virágkorát éli.

Ez utóbbi egyébként talán a legkézenfekvőbb lehetőség egy énekesnőnek, ha gyorsan és gond nélkül akar a csúcsra törni, másrészt pedig egy lánycsapat soraiból sokkal simább út vezet az áhított (remélhetőleg) sikeres szólókarrierhez is. A girl groupok, azaz a - esetek többségében egy profi team által - gondosan kitalált és menedzselt, általában fiatal és szép énekes lányokból álló zenekarok, már az ötvenes évek óta velünk vannak, és jóllehet aranykorukat igazán a rákövetkező évtized elején élték, a girl group intézménye sikeresen átmentette magát a 21. századba. Értelemszerűen a könnyűzene is rengeteget változott a Ronettes-től a Bananaramán és Spice Girls-ön át a Sugababes-ig ívelő, negyven év alatt, az efféle csapatokból sugárzó fiatalos, könnyed, lehengerlően felszínes vonzerő pedig mit sem kopott, sőt, szexisebb, dögösebb és szerethetőbb, mint valaha.

Vannak azonban másféle lányzenekarok is, de létük még napjainkban is ritkaságnak számít. Bár papíron jó ötletnek tűnhet egy kizárólag lányokból álló csapat összeállítása, amelyben minden egyes tag hangszeren is játszik, egyrészt úgy tűnik, még mindig nehéz kellőképpen motivált lányokat találni minden posztra (érdekes módon, főként dobosokból van hiány, lévén talán ez a legkevésbé "csajos" hangszer), másfelől pedig az ilyen zenekarokat a nagyközönség, úgy tűnik hajlamos kissé lekezelni, jobb esetben pedig pusztán érdekes kuriózumként számon tartani. Pedig számtalan példa van rá, hogy egy - megfelelő kifejezés híján nevezzük csak így - női rockzenekar is alaposan beleszólt a popzene történetébe, vagy lerakott legalább egy elsőrangú albumot az asztalra. Ilyen lemezekből válogattunk ki most tizet, hogy bemutassuk, hogyan is változott ezeknek a formációknak a megítélése, zenéje, attitűdje és nem utolsósorban frizurája az évek során, a kezdetektől napjainkig, elsősorban - bár mint azt látni fogjuk, nem kizárólag - a rockzene vonzáskörzetén belül.

1. The Shaggs - Philosophy of the World (1969)

Az első fecskék már valamikor a hatvanas évek elején-közepén megjelentek. Ez volt a girl groupok nagy korszaka, de a garázsbandák tömeges felbukkanása is erre az időszakra datálható, és valahol a két irányzat között helyezkedett el az amerikai Goldie & the Gingerbreads, az első igazán úttörő lányzenekar. A csapatnak egy időben komoly esélye volt arra, hogy bekerüljön az igazán nagy sztárok közé, de dacára annak, hogy olyan zenekarok társaságában játszhattak, mint a Stones, a Kinks vagy a Yardbirds, ezen kívül pedig rajongóik között tudhatták Ringo Starrt vagy Keith Richards-ot is, nagylemezük végül soha nem készült. A szolid kult-státusznál és néhány slágerlistás felvillanásnál többre sajnos nem futotta a lendületből, a nevet pedig egy-két korabeli magazinon kívül, ma már nemigen őrzi más. A csapat 1968-ban esett szét végleg, az énekesnő, Genya Ravan ezután szólópályára lépett, karrierjét később producerként gondolta újra: ő felelt többek között a legendás '77-es punk brigád, a Dead Boys első lemezének hangzásáért is. Említésre méltó zenekarok még ebből a korszakból: Pleasure Seekers (a Quatro nővérek családi-garázs zenekara, soraiban a tinédzser korú Suzie Quatróval), Feminine Complex, The Luv'd Ones, She.

Az évtized legnagyobb legendája, egyben a popzene történetének egyik legbizarrabb fejezetét jegyző zenekara viszont kétségkívül az amerikai The Shaggs. A zenekar, a Pleasure Seekershez hasonlóan szintén családi vállalkozás, a zenéért és a szövegekért felelős három nővér, Dot, Helen és Betty mellett az édesapa, a feltehetőleg kissé hibbant Austin Wiggin Jr. töltötte be a menedzser és az ötletgazda szerepét, így teljesítve ezzel egy, az édesanyjának tett régi ígéretet, miszerint lányaiból egyszer majd híres muzsikust farag. A dolog pedig sikerült is, még ha nem is az eltervezett módon. Az első és legfontosabb, amit a Wiggin nővérekről tudni kell, hogy egyáltalán nem tudtak sem zenélni, sem énekelni, és minden, amit a popzenében megszokhattunk, vagyis dallamok, refrének vagy ritmusok gyakorlatilag teljesen hiányoznak a Philosophy of The World-ről. Cserébe viszont a végeredmény valahogy mégis felemelő, a hangolatlan gitárok és az összevissza kalapáló dobok mögött felsejlő gyermeki ártatlanság és kedvesség pedig igazán szép és megható, továbbá semmi máshoz nem hasonlítható. Nem véletlen, hogy egy jó évtizeddel később a lemez jókora kultuszra és rajongótáborra tett szert, Frank Zappán és Kurt Cobainen kívül pedig még a hírhedten kritikus rock zsurnaliszta, Lester Bangs is elismerően nyilatkozott róla.