Norah Jones és a modern mítoszok

Harmadik lemezét jelentette meg a korra és nemre való tekintet nélkül széles körben hallgatott Norah Jones, aki újabb kellemes, semmit sem kockáztató albummal ajándékozta meg régóta váró, sokmilliós rajongótáborát. Vele ellentétben Katharine McPhee nevét még kevesen ismerik, de az amerikai Megasztár tavalyi döntőse könnyen a legnagyobb sztárok közé kerülhet új lemezével. A héten két album is megjelent a "mítosz" szóval a címében, közülük a rave-korszakot kicsiben megidéző brit Klaxons számíthat nagyobb sikerre. Lemezajánlónkban továbbá a Clap Your Hands Say Yeah!, a Skinny Puppy és Jamie T új albumai.

Klaxons: Myths Of The Near Future

Várakozások: Az úgynevezett New Rave mozgalom az utóbbi körülbelül fél évben az egyik legjobban csengő bennfentes tippé nőtte ki magát a szigetországi fiatalok körében, és most, hogy a londoni Klaxons, az egész movement vezető zenekara végre nagylemezzel is jelentkezik, talán tényleg elindul valami kisebb-nagyobb (de inkább kisebb) új rave forradalom. Már ha persze az egész jelenséget újnak lehet nevezni egyáltalán, hiszen egyrészt a Klaxons és társai (mint a glasgow-i Art Schoolból kinőtt Shitdisco vagy a These New Puritans) egyrészt a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójának jellegzetes klubhangzásából merítenek ihletet (gyakran nemcsak zeneileg, hanem vizuálisan is bátran visszanyúlnak a sárga smiley fejekhez és a többi kötelező kellékhez), illetve rokoníthatóak a már évek óta kurrens amerikai diszkópunk formációkkal is, mint a Black Dice vagy a Rapture. És persze az új rave kapcsán újra divatba jöttek az illegálisan szerveződő, foglaltházas partyk, illetve a megmozdulás egészét áthatja a "csináld magad!" etika szimpatikus és vidám barkácsszelleme.

Eredmény: A Myths of the Near Future nagyjából beváltja a hozzá fűzött várakozásokat, azaz vannak itt idegborzoló effektek, szándékosan régi-iskolás szintetizátorhangok, pörgős tempók, de a Klaxons talán mégis akkor mutatja a legjobb és legizgalmasabb formáját, amikor néhány lépésnyire el mer távolodni a magas lángon égő diszkó-pokoltól; ekkor derül ki ugyanis, hogy egész ügyes és tehetséges dalszerzőkről van szó. Így az As Above, So Below vagy a Golden Skans (a jelenleg is a brit Top 10-ben tanyázó kislemez) minden felesleges cicoma nélküli, kifogástalan popszámok, az egészen különleges hangulatú, Gary Numant idéző szintetizátorral megspékelt Isle of Her pedig már most az év egyik legerősebb atmoszférájú felvétele.

Olyan, mint: A Rapture angol kistestvére, sok, egyelőre még kiaknázatlan lehetőséggel.

Kiknek ajánlható: Ha valami nagyon aktuálisra vágyunk, legalább egyszer mindenképpen érdemes meghallgatni.


Clap Your Hands Say Yeah!: Some Loud Thunder

Várakozások: Ez az amerikai együttes is azon előadók közé tartozik, akik sokat köszönhetnek az internetnek, sőt, a Clap Your Hands Say Yeah! konkrétan az egész karrierjét. Két évvel ezelőtt ugyanis a zenekar egy volt a sok száz New York-i reményteljes indie zenekarnak, bár harminc körüli tagjaival már túlzottan sokban nem reménykedhettek. Ehhez képest az önironikus nevű együttes első albuma 2005 legnagyobb független hype-ját váltotta ki: először mp3-blogokon és zenei site-okon terjedt a hír, aztán az eredetileg csak korlátozott számban megjelenő lemezt a tagok kénytelenek voltak újranyomni, mivel kiadójuk nem volt, és a végén így eladtak belőle 200 ezret, nagy rajongójuk lett David Bowie és Byrne, és az album Európában is lelkes fogadtatásban részesült. Ezt a sikert lehetetlen megfejelni, főleg, hogy a zenekar továbbra sem szerződött le kiadóhoz otthon, csak a terjesztést bízta másokra.

Eredmény: Az első lemezről azért tudni kell, hogy igencsak megosztotta a hallgatókat: a CYHSY-t hozsannázók mellett legalább ugyanannyian találták kifejezetten idegesítőnek az együttest, főleg Alec Ounsworth fejhangját, mely néha megszólalásig idézte a később rajongóvá lett David Byrne-t (Talking Heads), és gyakran igencsak diszharmonikus zenével párosult. Mégis, a lemezt általában erős dalok alkották, melyeken az amatőr sárm sokszor segített is. Ezen a lemezen a Flaming Lips és a Mercury Rev producere, David Fridmann kezében futnak össze a szálak, és ez profibb hangzást eredményez, viszont most pont a dalok hiányoznak, helyettük inkább kísérletezés megy, sokszor szabálytalan dalstruktúrákkal. A Talking Heads-párhuzam sem állja már meg a helyét, csak Ounsworth neurotikus nyüszítése marad egyedüli biztos pontnak. A tehetség azért átsüt a zűrzavaron is, de ez az album az útkereső második lemez tipikus példája.

Kiknek ajánlható: A kevésbé populáris amerikai lo-fi indie rock kedvelőinek, meg mindenkinek, aki nem fél egy kis zajtól és disszonanciától, nagyvárosi melankóliával megbolondítva.

Olyan, mint: Egy New York-i pszichiátria vicces házi zenekara.