Norah Jones és a modern mítoszok

Harmadik lemezét jelentette meg a korra és nemre való tekintet nélkül széles körben hallgatott Norah Jones, aki újabb kellemes, semmit sem kockáztató albummal ajándékozta meg régóta váró, sokmilliós rajongótáborát. Vele ellentétben Katharine McPhee nevét még kevesen ismerik, de az amerikai Megasztár tavalyi döntőse könnyen a legnagyobb sztárok közé kerülhet új lemezével. A héten két album is megjelent a "mítosz" szóval a címében, közülük a rave-korszakot kicsiben megidéző brit Klaxons számíthat nagyobb sikerre. Lemezajánlónkban továbbá a Clap Your Hands Say Yeah!, a Skinny Puppy és Jamie T új albumai.

Skinny Puppy: Mythmaker

Várakozások: A már majd' negyed évszázados múltra visszatekintő kanadai Skinny Puppy az indusztriális zene egyik definitív csapata. Ugyan soha nem lett olyan népszerű, mint például a langyos, újromantikus szinti-pop formációból a kilencvenes évekre heroinista metál- szörnyeteggé mutálódott Ministry, vagy mint a műfaj legnagyobb szemfényvesztője, a Nine Inch Nailst gyakorlatilag egy személyben alkotó Trent Reznor, de cEvin Key és Nivek Ogre duója a stíluson belül igazi úttörő- és sztárzenekarnak számít ma is. Hitelüket néhány gyengébben sikerült lemez és az 1996-tól az ezredfordulóig tartó, feloszlásnak induló, aztán egy mindössze négy éves szünetté szelídülő leállás sem tudta aláásni, intenzív és látványos, performansz-színház jellegű élő szerepléseik pedig legalább annyira sokkolóak és szórakoztatóak mint valaha.

Eredmény: A Skinny Puppy tehát érezhetően formában van, és az új lemezen is azt hozza, amit a régi rajongók joggal elvárhatnak tőle, tehát az elektrós-táncolható, de mégis agresszív és ijesztő ipari zajt, néhol kicsit rockosan, máskor pedig ambientesen-finomkodva, megközelítőleg úgy, ahogyan azt húsz éve is tették, ebből a szempontból tehát a Mythmaker nem is okoz csalódást. Más kérdés, hogy az idő múlása nem feltétlenül kedvez ennek a fajta zenének; ami egykoron még "ipari forradalom" volt, az mai füllel inkább tűnik csak - néhol már bántóan - avíttan szóló szintetizátor- és dobgéphangokkal megspékelt anakronisztikus stílusgyakorlatnak.

Kiknek ajánlható: A régivágású indusztriál-katonák minden bizonnyal örülni fognak a legenda visszatérésének, de a fiatalabb generáció Rammstein- és Marilyn Manson-gyűjteménye feltehetőleg ettől a lemeztől sem kerül veszélybe.

Olyan, mint: Amilyen egy igazi, meg nem alkuvó Skinny Puppy-lemeznek lennie kell.

Jamie T: Panic Prevention

Várakozások: A Streets sikere óta (vagyis már öt éve) tudjuk, hogy a hiphop életképes Nagy-Britanniában, még akkor is, ha annak a brit változata jelentősen különbözik az eredetitől. Fő jellegzetessége az alig érthető, erőltetett cockney akcentus, és a véget nem érő történetek a 21. századi brit külvárosi fiatalok eseménydús, vagy éppen totálisan eseménytelen mindennapjairól. Ezt a műfajt Mike Skinner (Streets) tényleg nagyszerűen műveli, Lady Sovereign megcsinálta a női verzióját, míg a fekete grime MC-k ugyanennek a radikálisabb formáját. Jamie Treays fehér, londoni fiatalember, multikulti közegből és már-már Dizzee Rascalt idézően fekete akcentussal, aki tavaly már két kislemezzel is szerepelt a brit listán, ideje volt hát a lemeznek.

Eredmény: A 21 éves Jamie T fiatalkori pánikbetegsége emlékére nevezte el így az albumot, amely nem okoz túl nagy meglepetést a már ismert dalok után: könnyed, hiphopos ihletettségű, hamisítatlan brit számok, legtöbbjük tökéletesen olyan, mintha egy hálószobában készültek volna. A zene egyébként távolról sem csak sample-ökre épül, hiszen van akusztikus gitáros, punkos vagy ska szám is, a közös bennük Jamie T énekbeszéde, és persze a történetek. Tulajdonképpen minden hatás össze van öntve egy tálba, ami csak érhet egy zene iránt fogékony londoni fiatalt, viszont az igazán emlékezetes számok egyelőre hiányoznak.

Kiknek ajánlható: Laza, de szociálisan érzékeny anglomán fiataloknak.

Olyan, mint: A Clash híres Sandinista albuma egy Mike Skinner-imitátor előadásában.

Inkei Bence - Sz. Sz. Csaba