Skinny Puppy: Mythmaker
Várakozások: A már majd' negyed évszázados múltra visszatekintő kanadai Skinny Puppy az indusztriális zene egyik definitív csapata. Ugyan soha nem lett olyan népszerű, mint például a langyos, újromantikus szinti-pop formációból a kilencvenes évekre heroinista metál- szörnyeteggé mutálódott Ministry, vagy mint a műfaj legnagyobb szemfényvesztője, a Nine Inch Nailst gyakorlatilag egy személyben alkotó Trent Reznor, de cEvin Key és Nivek Ogre duója a stíluson belül igazi úttörő- és sztárzenekarnak számít ma is. Hitelüket néhány gyengébben sikerült lemez és az 1996-tól az ezredfordulóig tartó, feloszlásnak induló, aztán egy mindössze négy éves szünetté szelídülő leállás sem tudta aláásni, intenzív és látványos, performansz-színház jellegű élő szerepléseik pedig legalább annyira sokkolóak és szórakoztatóak mint valaha.
Eredmény: A Skinny Puppy tehát érezhetően formában van, és az új lemezen is azt hozza, amit a régi rajongók joggal elvárhatnak tőle, tehát az elektrós-táncolható, de mégis agresszív és ijesztő ipari zajt, néhol kicsit rockosan, máskor pedig ambientesen-finomkodva, megközelítőleg úgy, ahogyan azt húsz éve is tették, ebből a szempontból tehát a Mythmaker nem is okoz csalódást. Más kérdés, hogy az idő múlása nem feltétlenül kedvez ennek a fajta zenének; ami egykoron még "ipari forradalom" volt, az mai füllel inkább tűnik csak - néhol már bántóan - avíttan szóló szintetizátor- és dobgéphangokkal megspékelt anakronisztikus stílusgyakorlatnak.
Kiknek ajánlható: A régivágású indusztriál-katonák minden bizonnyal örülni fognak a legenda visszatérésének, de a fiatalabb generáció Rammstein- és Marilyn Manson-gyűjteménye feltehetőleg ettől a lemeztől sem kerül veszélybe.
Olyan, mint: Amilyen egy igazi, meg nem alkuvó Skinny Puppy-lemeznek lennie kell.
Jamie T: Panic Prevention
Várakozások: A Streets sikere óta (vagyis már öt éve) tudjuk, hogy a hiphop életképes Nagy-Britanniában, még akkor is, ha annak a brit változata jelentősen különbözik az eredetitől. Fő jellegzetessége az alig érthető, erőltetett cockney akcentus, és a véget nem érő történetek a 21. századi brit külvárosi fiatalok eseménydús, vagy éppen totálisan eseménytelen mindennapjairól. Ezt a műfajt Mike Skinner (Streets) tényleg nagyszerűen műveli, Lady Sovereign megcsinálta a női verzióját, míg a fekete grime MC-k ugyanennek a radikálisabb formáját. Jamie Treays fehér, londoni fiatalember, multikulti közegből és már-már Dizzee Rascalt idézően fekete akcentussal, aki tavaly már két kislemezzel is szerepelt a brit listán, ideje volt hát a lemeznek.
Eredmény: A 21 éves Jamie T fiatalkori pánikbetegsége emlékére nevezte el így az albumot, amely nem okoz túl nagy meglepetést a már ismert dalok után: könnyed, hiphopos ihletettségű, hamisítatlan brit számok, legtöbbjük tökéletesen olyan, mintha egy hálószobában készültek volna. A zene egyébként távolról sem csak sample-ökre épül, hiszen van akusztikus gitáros, punkos vagy ska szám is, a közös bennük Jamie T énekbeszéde, és persze a történetek. Tulajdonképpen minden hatás össze van öntve egy tálba, ami csak érhet egy zene iránt fogékony londoni fiatalt, viszont az igazán emlékezetes számok egyelőre hiányoznak.
Kiknek ajánlható: Laza, de szociálisan érzékeny anglomán fiataloknak.
Olyan, mint: A Clash híres Sandinista albuma egy Mike Skinner-imitátor előadásában.