A szerepéből kieső producer és a méltóságteljes tinidíva

A világ legfelkapottabb producere nagyravágyó albummal irányítja magára a figyelmet, Hilary Duff számára fontosabb a méltóság, mint az olcsó hírnév, Melanie C ismét a kontinens felé kacsintgat, míg a Kings Of Leon és a Maximo Park megy tovább megkezdett útján. A Static X kannibalizmusa csak a pont az i-n a lemezajánlóban.

Kings Of Leon: Because Of The Times

Várakozások: A 2000-es évek elején szárba szökkenő gitárzenei reneszánsz - melyet egyes, nagyotmondásra hajlamos újságírók új-rock forradalomként címkéztek fel - egyik legfurcsább produkciója volt az amerikai Kings of Leon: míg a többi, ide sorolt zenekar főként a 60-évek végi garázsrockból, az art-rockból vagy a punkból merített inspirációt, a nashvilleből származó prédikátor-fiúk (3 testvér és egy unokatestvér) zenekara elsősorban a jellegzetes déli rock hagyományaihoz nyúlt vissza. A szakállas, szakadt hippi megjelenésű fickók Lynyrd Skynyrd, Tom Petty, Neil Young és Rolling Stones hatásokkal fűszerezett debütáló lemeze, a 2003-as Youth And Young Manhood tisztes eladásokat produkált világszerte, és a szaksajtó a Strokes vidéki, prosztó verziójának kiáltotta ki Leon királyait - a hasonlat ezúttal találó, hisz a zenekar olyanmód modernizálta a déli rock és az americana stílusát, ahogy tette a Strokes a Velvet Underground-féle proto-punkkal. Ám legyen bármilyen sikeres a rákövetkező album, sokan még az Aha Shake Heartbreak-et követően is megkérdőjelezték a múltidézés hitelét, s nem látták másnak a Kings of Leont, mint a retró-lázat meglovagoló, olcsó blöffnek.

Eredmény: Ezt a benyomást a Because of the Times már végképp eloszlatja, lévén hogy egy rendkívül ambíciózus és meglehetősen egyedi rocklemezről van szó. Az elődök vidám, lármás blues-rockja helyébe egy sötétebb, kevésbé pop-központú, mint inkább a progresszív rock monumentalitásához közelítő zenei világ lépett, ami érezhetően magán viseli a U2 hatását is - nem véletlenül, hisz a Kings of Leon többször is volt Bonóék kísérőzenekara. Már a hétperces, a ki-kirobbannó dobra és az Edge-szerű, cincogó gitárra épülő nyitó dal, a baljós Knocked Up megadja az alaphangot, s a lemezen többnyire végig nagyszabású, kísérletező számok követik egymást. Caleb Farewell hangja a korábbiakhoz képest meglepően tiszta, szárnyaló gitárfüggönyök terpeszkednek, és a virulens ritmusszekció hol nyakába veszi a tekervényes, el- elkalandozó dalokat, hol maga is tovább bonyolítja azokat. Egységes stílusról aligha beszélhetünk, annyiféle hatás talál egymásra ezen a lemezen: a Wire-tól basszustémát kölcsönző Charmer olyan, akár egy Pixies szám, a Ragoo kicsit a Police fehér reggae-jét idézi, a Camaro a Creedence Clearwater Revivalra utal, s fellelhetők igazi stadion-rock szerzemények is, mint a záró Arizona. Ez a sokszínűség egyszerre válik javára és kárára a Because of the Times-nak: bár unalmasnak nem igen nevezhető, néhol annyira sűrű, hogy már-már emészthetetlen.

Kiknek ajánlható: A hetvenes évek rockzenéjét kedvelőknek feltétlenül.

Olyan, mint: Egy a mához igazított Lynyrd Skynyrd jammelése