A szerepéből kieső producer és a méltóságteljes tinidíva

A világ legfelkapottabb producere nagyravágyó albummal irányítja magára a figyelmet, Hilary Duff számára fontosabb a méltóság, mint az olcsó hírnév, Melanie C ismét a kontinens felé kacsintgat, míg a Kings Of Leon és a Maximo Park megy tovább megkezdett útján. A Static X kannibalizmusa csak a pont az i-n a lemezajánlóban.

Maximo Park: Our Earthly Pleasures

Várakozások: A Maximo Park a 2004-2005-ben feltűnő, a posztpunk és a new wave örökségét újramelegítő brit gitárzenekarok között az ígéretesebb alakulatok közé sorolható. A newcastle-i, egyetemet végzett fiatalemberekből álló együttes debütáló lemeze leginkább szofisztikált zenei megoldásaival és a hétköznapiságával tűnt ki a pályatársak közül: a frontember, a korábban tanárként tevékenykedő Paul Smith keserédes melankóliával, akcentusát egy pillanatig sem leplezve énekelte meg az észak-angliai kisváros fiataljainak frusztrációit - nem csoda, hogy a zenéjében leginkább a Futureheadsre emlékeztető bandát sokan az új Pulpként üdvözölték. Az A Certain Trigger nemcsak a kritikusok kedvence lett (még Mercury-díjra is jelölték 2005 júliusában), de legjobb kislemezdala, az Apply Some Pressure beverekedte magát a top 20-ba brit slágerlistán, és végül a lemez is remek eladásokat produkált. A Maximo Park azóta kiadott egy B-oldalas számokat tartalmazó ritkasággyűjteményt (Missing Songs), s szinte két évig folyamatosan turnézott, aminek tapasztalatait leszűrve, 2006 végén vonultak stúdióba, hogy felvegyék új albumukat.

Eredmény: Sorra jelennek meg a 2004-2005-ös évfolyam zenekarainak második lemezei, s egy-két kivételtől eltekintve eleddig rendre csalódást okoztak (gondoljunk csak a Bloc Party, a Rakes vagy a Kaiser Chiefs idei lemezeire) Az Our Earthly Pleasure szerencsére inkább a kivételek közé tartozik, hisz kétségkívül erős folytatásról van szó, még ha az első lemezhez nem is ér fel a végeredmény. Ahogyan a Kaiser Chiefs vagy Rakes idei albumáról, úgy az új Maximo Park-lemezről is hiányzik az a jellegzetes frissesség, ami a debütálást annyira ellenállhatatlanná tette: a korai XTC-t idéző játékos ritmusképletek háttérbe szorultak, s a számok némivel puhábban, csiszoltabban szólalnak meg (ami nyilván Gil Norton, a korábban a Pixiessel dolgozó veterán producer munkáját is dícséri). Ám ez az értettebb megszólalás a Maximo Parknál nem jelenti azt, hogy az Our Earthly Pleasures a Certain Trigger szellemtelenebb átirata lenne. Smith szerint az első lemez arculcsapta hallgatóját, az új azonban gyomron fogja vágni - s bár ennyire nem karakteres a különbség a két album hangzása között, de valóban inkább az epikusabb szerzemények kapnak hangsúlyt a lemez második részében. Ezek a dalok jól is működnek, s még ha itt-ott el is nehezül az album, Smith zátonyra futott kapcsolatokról szóló dalszövegei elég egyediek maradnak. És noha az Apply Some Pressure-höz hasonlú csúcspontot aligha találunk ezúttal, azért akad elég fülbemászó szerzemény, amelyek ráadásul hallgatásról hallgatásra egyre közelebb kerülnek az emberhez:.

Kiknek ajánlható: Érzékeny lelkű kamaszoktól harmincas, értelmiségi art-rockerekig sokaknak, sőt, valójában mindenkinek, aki túl van már egy-két lélekőrlő párkapcsolaton, vagy, ahogy Smith fogalmaz, "a szerelmi életét lehúzhatná a vécén".

Olyan, mint: A bemutatkozó lemez logikusan, kockázatmentesen továbbfejlesztett változata.