Ozzy Osbourne fekete esővel tér vissza

Tűnhetett az Osbournes sorozatban bármilyen rozogának is, Ozzy Osbourne újra megmutatta, hogy azért tud ő még, ha odateszi magát. Minden valószínűség szerint globális sztár lesz új albumával a Maroon 5, elpusztíthatatlan az Erasure, mégsem lesz rockbanda a Braveryből, és az év egyik kritikai kedvencét készítette el a National. Lemezajánló.

The National: Boxer

Várakozások: Az ohiói, két testvérpár alkotta The National a kilencvenes évek végén kezdte pályafutását, és szomorkás, Leonard Cohen, Robert Smith és a Joy Divison világát idéző, gazdagon hangszerelt country-popjukat melegen fogadták az amerikai indie világában. Nem voltak azonban többek titkos favoritnál, ami nem is meglepő, hisz számos búsongó alt-country banda működik a tengerentúlon manapság. A negyedik sorlemez, a 2005-ös Alligator aztán jócskán megnövelte renoméjukat, hisz az év egyik legmagasabban jegyzett albuma lett a szakmai fórumokon, s sikere nyomán a zenekar az éppen legmenőbbnek számító indie-formációval, a Clap Your Heads And Say Yeah-vel indulhatott turnéra. Az Alligator tökéletesítette a kortársak közül talán leginkább az Arab Strapra és a Tinderstickse emlékeztető, ám azoknál rockosabb hangzást, és népszerűsége érdekes módon azóta is csak nőtt, mintha a kritikusok csak hosszabb hallgatás után fedezték volna föl értékeit. Az új National lemezt így - elsősorban szakmai körökben - nagy várakozás előzte meg.

Eredmény: Ahogyan elődje, úgy a Boxer sem adja meg magát azonnal, csak többszöri, figyelmes hallgatás után érik be, de egyúttal éppolyan gazdagon rétegzett és izgalmas lemez, mint az Alligator volt. A Clogs-tag Padma Newsome felelt ezúttal a hangzásért, s neki köszönhetően a dalok még díszesebbek, Matt Benninger borongós baritonja mögé gyakran kúsznak be vonósok, fúvósok vagy éppen kürtszó. A nyitó dal olyan érzést kelt, mintha egy üres utcán sétálnánk hazafelé éjszaka egy randi után, egyszerre melankolikus és fenyegető a hangulat, s később sem derül ki nagyon az ég a Boxer-en. A lemez azonban egy pillanatra sem lesz szenvelgő, s ebben a legnagyobb szerepe (Benninger cinikus dalszövegein kívül) Bryan Devendorfnak van, akinek intenzív dobjátéka végig egyben tartja a produkciót. Nélküle az utolsó harmad barokkos, nagyzenekaros kíséretet kapó szerzeményei már bizonyára megfeküdnék a gyomrot, de így a színvonal egyenletesnek mondható, még ha az erősebb szerzemények inkább az album első felén kaptak is helyet. Szóval sok meglepetéssel nem szolgál a Boxer, ám eggyel mindenképp: semmivel sem rosszabb, s ha lehet, még kiérleltebb lemez, mint a több helyütt korszakosnak ítélt Alligator.

Kiknek ajánlható: Minden melankolikus alkatú indie pop-rajongónak, aki nem rest többször is figyelmesen meghallgatni egy lemezt, no meg a rockból kiöregedett, magányos harmincasoknak

Olyan, mint: A fent említett zenekarokon kívül a Wilco és a Lambchop ugorhat be, és más, az alt-country felől induló, felnőtt közönségnek szóló gitárzenekarok.

(NG)