Popzenei mélypontok a múltban

Mivel a rock and roll intézményesülése óta eltelt ötven év mindegyike megszámlálhatatlan slágerrel, jó lemezzel és egyéb emlékezetes pillanattal szolgált, képtelenség objektív indokok alapján meghatározni, mely évek voltak jók, illetve kevésbé sikerültek a zene szempontjából. Ennek ellenére mégis gyakori vitatémát jelent zenekedvelő emberek körében, hogy melyik évben jelent meg a legkevesebb jó lemez, melyikben voltak a legszörnyűbb slágerek, és utólag melyikről lehet megállapítani, hogy valami fontos és jó folyamatnak jelentette a végét. Ezért górcső alá vettük a műfaj három, talán legtöbbször "gyalázott" időszakát, próbálva érveket felsorakoztatni pró és kontra. És azt talán még hangsúlyozni is felesleges, hogy ezt leginkább játéknak érdemes tekinteni.

1974

A hetvenes évek közepe számos támadási felületet nyújt, közülük 1974 hírhedten a Washington Post kritikusa, Tim Page miatt vált fekete báránnyá. Az újságírónak ugyanis meggyőződése, hogy nemcsak a korszak, de minden idők legsilányabb éve volt popzenei szempontból: a rádiót elözönlötték a középszerű, futószalagon készült slágerek, az év legnagyobb slágerei simán átcsúsznak a giccs területére. Elrettentő példaként fel is sorolt párat: Billy, Don't Be A Hero (Paper Lace), I Honestly Love You (Olivia Newton-John), You're Having My Baby (Paul Anka & Odie Coates) és a legismertebb közülük, a Seasons In The Sun (Terry Jacks).

Terry Jacks - Seasons In The Sun

Ebben az évben tetőzött Amerikában a szentimentális énekes-dalszerzők hulláma (Billy Joel, Cat Stevens, Carly Simon, James Taylor, illetve az óceán túloldaláról Elton John), ekkor a Motown már halott volt, viszont a diszkó még nem született meg, tehát jófajta fekete tánczenéről sem beszélhettünk. Page szerint az is sokat elárul a korról, hogy a műfaj legnagyobbjai sem futották legjobb formájukat: John Lennon és George Harrison akkori lemezei karrierjük leggyengébbjei közé tartoznak, Paul McCartney pedig az 1973 végén született Band On The Run után nem csinált semmi érdemlegeset. A Rolling Stones albuma abban az évben nem sikerült rosszul, de a korábban megszokottnál jóval hamarabb eltűnt a listákról. Brian Wilson nem is nagyon volt tudatánál, viszont teljes ismeretlenségben meghalt az a Nick Drake, aki húsz évvel később futott be, és számít mára minden idők egyik legnagyobb hatású énekes-dalszerzőjének.

Page persze amerikai szemszögből látja így az évet, a briteknél azért ennél jobb volt a helyzet valamivel, igaz, 1974 már ott is a leszálló ág kezdete. A slágerlistákon évek óta ugyanazok a nevek váltották egymást, és a népszerű zenei irányzatok (bubblegum pop, progresszív rock, MOR pop stb.) semmit nem fejeztek ki a szigetországra akkoriban jellemző közhangulatból: a háború utáni konszenzusos brit politika csődjéből, a romokban heverő gazdaságból vagy az egyre élesebb társadalmi feszültségekből. Ekkorra már a jóléti állam csak álom maradt, és a kudarcért leginkább felelős baloldali kormányzattal szemben szükségszerűen megerősödött a brit szélsőjobb is. Ez a Nagy-Britannia azonban nem köszönt vissza sem a Bay City Rollers, sem Gary Glitter, sem pedig David Essex slágereiből. Ez a kiüresedés vezetett aztán évekkel később a punk és más új irányzatok megjelenéséhez, és a hetvenes évek popelitjének gyors leváltásához is.

Nézzük akkor a másik oldalt: 1974-ben nyerte meg az Eurovíziós Dalfesztivált az évtized legsikeresebb és talán legmeghatározóbb popzenekara, az ABBA, amely példát mutatott az egész világnak abból, hogyan lehet egyszerre színvonalas és populáris zenét is csinálni. Klasszikus albumok jelentek meg Amerikában (Neil Young: On The Beach, Joni Mitchell: Court and Spark, Big Star: Radio City) és Európában (Kraftwerk: Autobahn, Robert Wyatt: Rock Bottom, Genesis: The Lamb Lies Down On Broadway), de emlékezetes lemezt adott ki David Bowie, a Roxy Music, a Sparks, Brian Eno, a Queen, a Funkadelic vagy Bob Marley is. A progresszív rock több zenekara is fontos lemezzel jelentkezett, két albumot is kiadott a legjobb korszakának végén járó Deep Purple, virágzott a kísérletező német krautrock színtér, és még lehetne említeni másokat is, de van abban valami, hogy a szakirodalom által "kanonizált" lemezklasszikusok szempontjából a többi környező év jobban járt, túlságosan sok újat pedig zeneileg az esztendő nem hozott.

Sparks - This Town Ain't Big Enough For Both Of Us

1974 tehát szimbolikus értelemben is és más szempontok szerint valóban nem az egyik legemlékezetesebb év volt így visszatekintve, és 1962-vel szemben nem a lejtő végét, hanem éppen a kezdetét jelentette, ezért lehet megalapozott minden ekkor született remekmű ellenére az, hogy az időszak hagyott maga után némi kívánnivalót.