A rút kiskacsa Caruso lett

Míg a Megasztár és a hozzá hasonló műsorok világszerte sztárok tucatjait termelik ki évről évre, a nyerteseknek csak a töredéke lesz sikeres a műsor befejezése után is. A britek tehetségkutatóját most egy negyven felé közelítő, kövérkés, hibás fogazatú mobiltelefon-ügynök nyerte, és lemezéből egy hét alatt elkelt százezer. Lehet, hogy itt az új típusú sztár?

A világszerte népszerű tévés zenei tehetségkutatók ritkán végződnek úgy, ahogyan a tündérmesék szoktak.

Legalábbis ritkán történik csoda: a győztesek általában fiatal és tehetséges jelentkezők, akik előbb vagy utóbb vélhetően amúgy is megtalálnák a módját, hogy valahogy bekerüljenek a szórakoztatóiparba.

Jó a hangjuk, szorgalmasak, elkötelezettek a siker iránt, és többé-kevésbé megfelelnek azoknak a kritériumoknak, melyeket a nagyközönség a "popsztároknak" tulajdonít, és valamelyiküknek amúgy is meg kell nyernie a versenyt.

Az igazi rútkiskacsa-történetek egyelőre hiányoznak, akár itthon, akár külföldön nézünk körül: sem az American Idol, sem az X-Factor, sem a Megasztár nem szabadított a világra olyan igazi antihősöket, akik annyira jellegzetesen a "túlsó oldalról", a saját mindennapjainkból léptek volna ki, és aztán sikeresek maradtak az után is, hogy a tévé elengedte volna a kezüket.

Ezt érezhette talán Simon Cowell, aki az Idol-szériák brit és amerikai verziójában is hírnevet szerzett magának éles nyelvű zsűritagként, majd X-Factor néven megcsinálta a legsikeresebb brit zenei tehetségkutatót. Ezekhez képest más alapra épült az America's Got Talent és annak brit verziója (Britain's Got Talent), melyek már nemcsak zenei, hanem minden más téren kerestek tehetségeket, amolyan Ki mit tud?-szerűen. (Az előd az Opportunity Knocks című brit tévéműsor volt az ötvenes-hatvanas években.)

Ennek megfelelően a nyertesek is kilógnának a megszokott Idol-nyertesek sorából: az amerikai első széria győztese a 11 éves Bianca Ryan lett, míg a brité egy 36 éves mobiltelefon-ügynök, Paul Potts. Mindketten énekesként nyertek úgy, hogy a döntőben maguk mögé utasítottak táncosokat, bűvészeket, komikusokat, sőt bármixereket is.

Kettejük közül egyértelműen Potts a sikeresebb, hiszen míg Ryan első lemeze a műsor után a Billboard lista 57. helyéig jutott csak, addig Potts első lemeze rögtön a megjelenése hetében már vezette a brit lemezlistát. Az ő esete azért is érdekesebb, mert egy olyan műfajt képvisel, amely látszólag nem túl divatos, hiszen ő operaáriákat énekel.

Persze ez nagy tévedés, hiszen az opera és a popzene keresztezéséből született crossover műfaj, a "popera" óriási népszerűségnek örvend manapság: a popdalokat operastílusban éneklő előadók közül az Il Divo, Russell Watson, a G4 vagy Sarah Brightman milliókat adnak el lemezeikből, és ha minden jól megy, a jövőben csatlakozhat hozzájuk Paul Potts is.