Másfél évvel az első akkord után a lista élén

Az utóbbi két héten nem jelentkeztünk lemezajánlóval, hiszen augusztusban a nagyágyúk pihennek, így az elmúlt időszakban egyetlen igazán ismert előadó sem jelentetett meg lemezt. Itt van viszont az angolok új kedvence, Kate Nash, aki másfél éve vett először gitárt a kezébe, aztán tovább tökéletesíti multikulti keverékét az art-terrorista M.I.A., szomorkás és érett a Coral, lúdbőröztetően szépen énekel Richard Hawley, és a nagy áttörésre vár a Rilo Kiley.

The Coral: Roots & Echoes

Várakozások: A Liverpool melletti halászfaluból származó Coral 2002-ben a brit popzene egyik legnagyobb új reménységeként tűnt fel, hogy aztán rövid tündöklés után kicsit hátrébb húzódjon, és a hype elültével inkább saját, így is masszív rajongótáborának játsszon, sem mint a listáknak. Ez a hattagú zenekar leginkább a hatvanas évek pszichedéliáját frissítette föl, a legvalószínűtlenebb hatásokkal (matrózdalok, ska, folk stb.) egybegyúrva. A James Skelly vezette szextett - amely nem éppen az a lazsálós zenekar - az izgalmas, energikus debütálás után következő lemezén kicsit visszavett a káoszból, és helyette countrys hatásokkal nyugodtabb hangzást alakított ki. A középtempós Pass It On nagy sláger is lett, és a második album No. 1 lett - ekkor, a Libertines tetszhalálának is köszönhetően egy rövid időre úgy tűnt, hogy a Coral a szigetország legmenőbb új zenekara. Ám aztán megjelent egy bizonyos Franz Ferdinand nevű együttes, nyomában egy sereg új együttes, melyekhez képest a Coral - a tagok fiatal kora ellenére - öregesnek, konzervatívnak és főként uncoolnak tűnt. És bár a 2005-ös Invisible Invasion egyáltalán nem sikerült rosszul, az együttes végképp lecövekelt a második vonalban, ám az attitűdjükhöz ez sokkal jobban passzol, mint a címlapokon való pózolás.

Eredmény: A Roots & Echoes a Coral eddigi legkönnyebben befogadható albuma, és bár még mindig csak 25-26 éves tagokból áll, ez egyértelműen az (immár héttagú) zenekar felnőtt lemeze. Nincsenek már nyaktörő tengerészdalok, sem őrült pszichedélia, hanem csak egyszerű dalok, melyek szinte mindegyike születhetett volna negyven évvel korábban is. Sajnos, az idő múlásával a fiúk nem lettek éppen boldogabbak: hol van már az első lemez kirobbanó energiája, de még az Invisible Invasion féktelen bohóságát is hiába keresnénk, hiszen itt főként viszonzatlan szerelmek, felbomlott kapcsolatok vagy éppen csak sima melankólia táplálják a szövegeket, és itt merülhet fel a kérdés, hogy akkor most Skelly és a többiek csak átmeneti quarterlife crisis áldozatai-e, vagy pedig számukra a felnövés a fiatalkori illúziókkal való leszámolást jelenti. Kár lenne az utóbbiért, mert a Coral még mindig tudja, hogyan kell fülbemászó és egyedi hangzású gitárpopot csinálni, most is talán csak kicsivel több kockáztatás és ötlet kellene, hogy nagyot üssön a lemez, mert ez most csak maximum félnehézsúly.

Kiknek ajánlható: Az eddigi Coral-rajongók szülei is rá fognak kapni.

Olyan, mint: Egy Merseybeat zenekar, amely eltévedt a 21. században.